2021. november 27., szombatMa Virgil napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 367,00 Ft | USD: 326,00 Ft | CHF: 352,00 Ft
2021.11.27. Virgil Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 367,00 Ft | USD: 326,00 Ft | CHF: 352,00 Ft
Kezdőlap / Sport / Magyar labdarúgás / Jöhetnek a nagyfiúk – Csinta Samu publicisztikája

Hirdetés

Jöhetnek a nagyfiúk – Csinta Samu publicisztikája

 

Talán nem elrugaszkodott a kijelentés, hogy a tenisz iránt érdeklődők többsége Tokió óta még inkább megkülönböztetett figyelemmel kíséri Novak Djokovics útját. Még azok is, akiknek amúgy nem feltétlenül szívük csücske a szerb, aki az olimpián elszenvedett kudarca – az ő esetében nem minősíthető másként – után úgy járt, mint szinte bárki, akiről egyszer csak váratlanul kiderül: ő is ember. És ezzel a többi ember a keblére öleli, mint a megtért tékozló fiút. Főleg úgy, hogy a US Open döntőjében Djokovics tovább erősítette a halandóvá válás benyomását, a közönség tapsviharától a végletekig elérzékenyülve egyszerűen sírva fakadt. Márpedig amikor egy gladiátor sír, az szívbemarkolóbb, mint a legtöbb más síráskategória.

„Sohasem éreztem még ilyet New Yorkban. A tömegtől kapott támogatás, energia és szeretet olyasvalami, amire örökké emlékezni fogok. Ezért fakadtam sírva a térfélcserénél. Nagyon különlegesnek éreztem magamat” – idézte annak idején a Nemzeti Sport is Djokovicsot, amint a Danyiil Medvegyev elleni vesztes döntőt követő sajtótájékoztatón igyekezett magyarázatot nyújtani arra, miért is kényszerült hosszú másodpercekre törülközője mögé bújni. Tudni kell, e vereséggel odalett a szerbnek az évi Grand Slame.

A hasonló emlékek jó ideig szinte önjáróan visszaköszönnek, a párizsi Rolex Masters vasárnapi döntője viszont külön aktualitást is kölcsönöz az esetnek. A szerb ugyanis visszavágott a Flushing Meadowson elszenvedett vereségért, tornagyőzelmének köszönhetően pedig minden további fejleménytől függetlenül az ATP-ranglista élén állva koccinthat az év végén az újabb sikeres esztendőre.

Hirdetés

Elsőre úgy tetszik, a dolgok kezdenek visszazökkenni a megszokott kerékvágásba, nincs itt kérem semmi látnivaló, közlekedjünk. Kissé mélyebbre kaparászva azonban nem indokolatlan a kérdés: valóban látványos visszatérésről beszélhetünk, vagy egy nagy sztár mindent egy lapra feltevő próbálkozásáról, hogy elsősorban saját magát győzze meg, miszerint igenis, van folytatás? A „gyanút” leginkább az a játékstílus ültethette el bennünk, ahogy Djokovicsnak sikerült revansot vennie az oroszon. Nem ám a megszokott módon, az ellenfél számára idegtépően kikezdhetetlen alapvonaljátékkal, hanem olyan sűrű megjelenéssel a hálónál, mint máskor egy egész év alatt. Csak így sikerülhetett talpon maradnia az orosz bombaadogatásai, polipszerűen működő, mindenhová elérő karjának ritörnjei közepette.

Nem szokványos módon elért győzelem, volt, mondhatni mindenféle „rutint” nélkülözött, valami olyasfajta bravúrként könyvelhetjük el, amilyet lehetetlenség folyamatosan, rendszerszerűen felvonultatni. Mert amúgy inkább Medvegyev játéka keltette azt a benyomást, hogy egy új, jól összerakott, hosszú távon is csúcsteljesítményre képes „gépezettel” van dolgunk.

A fenti megállapítást olvasva sokan értetlenkedhetnek, és a számok igazából őket is igazolják, hiszen Novak Djokovics az idén csúcsot csúcsra halmozott. A párizsi versenyt hatodszor nyerte meg – senki többször –, ez volt a 37. Masters-tornagyőzelme – senki többször –, és a hetedik idényét zárja világelsőként, szertefoszlatva Pete Sampras korábbi rekordját.

Hogy mégsem rózsaszín az ég alja, sokkal inkább viharos színekben játszik? Ha ránézünk a top tízre, talán érthetőbbé válik a metafora. A ranglista felét elfoglalók – Medvegyev, Cicipasz, Zverev, Berrettini, Hurkacz – öt-tíz centivel magasabbak, mint az elmúlt két évtized teniszét meghatározó négy nagy: Djokovics, Nadal, Federer és Murray. Márpedig a szakemberek szerint ez a magasságbeli különbség sok mindent – mindent? – képes lesz eldönteni az elkövetkezőkben.

A „rossz” hír ugyanis az, hogy a felsorolt öt nagyfiú – plusz akik még nem is látszanak a kanyarban – már nem a közvetlenül előző óriásgenerációhoz hasonlít, egyikük sem Karlovic vagy Isner, akik hatalmasakat szerválnak, aztán mindannyian Isten kezébe helyezik a sorsukat. Az újak a magasságukhoz képest elképesztően mozgékonyak, gyorsak, és bizony nem egyetlen ütésfajtát ismernek. Hozzájuk képest Rubljov, Sinner vagy Ruud is balszerencsésnek tarthatja magát, hogy a Fennvaló 190 centi alatt tartotta őket. De fel kell kötnie a gatyáját a szupertehetséges Garfiának is, aki maga is „megrekedt” a növekedésben 185 centinél.

Persze Antoniusszal ellentétben mi nem temetni jöttünk Cézárt, hanem dicsérni, de legalábbis elismerni az érdemeit. Mint ahogy Medvegyev sem fukarkodott a Djokovicsnak címzett dicséretekkel a döntőt követően – persze könnyű neki, az idő érte, sőt, neki dolgozik. „A Wikipédia még hosszú ideig az ő nevét dobja fel első húsz találatnak, ha a teniszre keresünk rá – bókolt az orosz. – Az a benyomásom, hogy a világ csak mostanában kezdi egyre inkább tisztelni, amit Nole tett a sportágunkért. Mert hát folyamatosan rekordokat dönt: most már 354 hete van az ATP-lista élén. Húsz Grand Slam-győzelme van, és nagyon közel állt hozzá, hogy idén is valamennyit megnyerje.” Bár azért ebben a mondatból kiérezhetünk némi malíciát…

Persze ha Djokovicsot hallgatjuk, könnyen elbizonytalanodunk: „Nem hiszek abban, hogy az életben vannak korlátok, illetve szeretem feszegetni a határokat, elmenni a maximumig és mindig arrébb tolni a falat. Természetesen a sport iránti szenvedélyből, szerelemből, hiszen ez az alapja mindennek.” A kijelentés Tokióban egyértelműen hihetőnek tűnt, hiszen azon kevesek közé tartozott, aki nem keresett kifogásokat, hanem minden versenyszámban indult, ahová nevezhetett. Kicsit talán Isten ujjának tekinthetjük, hogy olimpiai fellépéséből ma már leginkább arra emlékezünk, amint a Pablo Carreno-Busta elleni bronzmeccsen előbb egy hosszú, végül elveszített labdamenet után egyszerűen kidobta az ütőjét az üres nézőtérre – áldott szerencse, hogy senki sem ült a lelátón –, majd egy másik, szintén elbukott játék után széttörte az eszközt. Minden tisztelete ellenére a spanyol ekkor már kérdőn fixírozta a vezetőbírót, aki végül figyelmeztette Djokovicsot.

Vasárnap este a Bercyben voltak nézők bőven, bár Párizshoz hírnevéhez képest meglehetősen tahó (az US Openen a New York-i nézők sem a sportághoz méltóan szurkoltak) társaság gyűlt össze. Az adogatásra készülő játékosok több esetben is hangzavarban készülhettek az adogatásra, sőt, játék közben is futballhangulat harsant fel a teremben. Medvegyev figyelmeztetőleg ki is küldött egy labdát a nézők közé, sérülésről nem érkezett híradás. Más agyatlanok vakuval filmezték a játékteret, ahelyett, hogy magukba szívják az élményt, ha már abba a kivételezett helyzetbe kerültek. És mintegy slusszpoénként egy nyitva hagyott ajtón folyamatosan jöttek-mentek az emberek, befelé többnyire pattogatottkukorica-halmokkal és üdítős poharakkal megrakodva.

Ilyen körülmények között győzött Novak Djokovics, és készülhet az év utolsó nagy megméretésére, az idén Torinóban rendezendő ATP-világbajnokságra. A pénzdíjakat egy pillanatra félretéve, a szerb számára egyértelműen tétre megy a küzdelem: győzelem esetén utolérheti Roger Federert, aki már hatszor vihette haza az évzáró torna trófeáját. Egy siker kétségtelenül sokat kozmetikázhat az év furcsa, nehezen beállítható mérlegén. Mégis nehezen szabadulok az érzéstől, miszerint 2021 valaminek a vége volt.

De legalábbis a vég kezdete. Bár már a második fordulóban játszott meccsen gyanút foghattam volna, amikor Fucsovics Márton minden korábbinál jobban veszélyeztette a US Open elveszített döntője óta tartó hosszú pihenőjéről visszatérő szerb világelső biztonságát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Forrás:
http://www.nemzetisport.hu/labdarugo_nb_i/johetnek-a-nagyfiuk-csinta-samu-publicisztikaja-2859367

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

Messi végre révbe ért Argentínával, övé az Aranylabda?

Messi végre révbe ért Argentínával, övé az Aranylabda?

Ha Aranylabda, akkor Lionel Messi – az argentin zseninél ugyanis soha senki nem nyerte el többször …