Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Már négy nap eltelt.
Már négy napja, hogy egy álommal kevesebbek lettünk. Reálisan nézve ez a pillanat jövő tavasszal így is, úgy is eljött volna, mégis, mennyivel másabb lenne most még reménykedni. Hinni, hogy az esélyek ellenére ez a világbajnokság végre rólunk is szólhat majd.
De nincs így. A remény halott.
Az álom halott!
Dramatizálhatnám tovább is, de nem, nincs egyetlen gyilkosa. Troy Parrott nem az. Nincs egyetlen hibás sem. Az ír csatárról lemaradó Mocsi Attila vagy a sokak szerint feleslegesen hátráló Dibusz Dénes. De még a fejpárbajt elvesztő, egyébként két legjobban fejelő emberünk, Willi Orbán vagy Varga Barnabás sem lehet felelős egy az egyben azért a gólért. És főleg nem lehet egy személyben a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának, Marco Rossinak a felelőssége.
Négy nap eltelt, és ahogyan a kezdeti indulatok csillapodnak, úgy utóbbi tényt is egyre többen ismerik fel. Hogyan is dönthetne egyetlen kifejezetten peches, sok-sok apró hibából összeálló eseménysor több mint hét év munkájának eredményességéről? Miben lenne más a Rossi által elvégzett munka mennyisége és minősége akkor, ha egy perccel rövidebb a vasárnapi magyar–ír, és nincs a végén az a Parrott-gól? Csak a szemüveg lenne rózsaszín a mostani gyászkeretes helyett, amin keresztül ránézünk…
Az igazság az, ha a végén meghúzott csere vitatható is részéről (vajon ha nem Mocsi áll a legközelebb ahhoz, hogy valahogy tisztázzon, és vall végül utolsóként kudarcot, akkor is így látnánk?), azt a változtatást is leginkább a kényszerpálya szülte. Az a pálya, amin – bárki is ülne a válogatott kispadján – mozogni kénytelen a magyar szövetségi kapitány.
„Marco Rossi számára Magyarország hozta el edzői karrierje első áttörését, ennek köszönhetően az első szövetségi kapitányi megbízatását is itt kapta meg. A torinói cserejátékosból lett futballmagyar szíve szerint világbajnokságon látná a válogatottunkat. Az idő azonban sürgeti. Két év múlva ugyancsak Eb lesz, ám budapesti helyszínnel. Kedden nyakába vette a felelősséget, immár magyar szövetségi kapitányként tehet érte, hogy ott legyünk. Elődje teljes homályban volt, ő azonban nem takarózhat azzal, hogy nem ismeri a játékosokat és a magyar futballt” – írtam 2018 nyarán, azt jövendölve, hogy ez a házasság előrelépést tartogat majd. Nem mintha Georges Leekens regnálása után ne kecsegtetett volna komoly előrelépéssel akár Pintér Attila visszatérése is…
A mondatok közül csak az aktuális Európa-bajnokságról szóló rész vesztette érvényét, a többi állítás tökéletesen igaz most is. Ezért merem állítani, ha a kapcsolat kissé megtépázott és fáradtnak is tűnhet, a kapitány személye is tökéletesen jó választás még mindig.
Rossi nem volt istenadta tehetség futballistaként. Játékosként és edzőként is azt bizonyította, hogy kellő küzdeni tudással, a munkába fektetett hittel és győzni akarással középszerű lehetőségekből is lehet maradandót alkotni. Ezt tette a Budapest Honvéddal, mikor az első regnálása alatt NB I-es bronzéremig vezette, az akkor már jó 20 éve dobogó közelben egyszer sem járó csapatot. Majd a második korszakában még tovább emelte a lécet, és emlékezetes végjátékban – az utolsó öt fordulóban a kispestiek pontot sem vesztettek, a szezon rangadóján pedig megverték óriási tét és mentális nyomás mellett a favorit Videotont – elhódította a csapattal a bajnoki címet.
A Dunaszerdahelynél töltött időszaka valamivel talán megosztóbb volt, de egyetlen teljes szezonjában így is dobogóra vezette a csapatot, amely az azt megelőző idényben csupán hetedik volt a szlovák élvonalban. Akkori játékosa, Vida Kristopher – tegyük hozzá, nem volt Rossi kedvence – hosszasan dicsérte az olasz mester taktikai érzékét, „igazi stratégának” titulálva őt. De ami ennél is fontosabb, olyan emberként jellemezve a Mistert, akihez a hét hét napjából haton bárki, bátran fordulhat bármilyen nyűggel – egyedül meccsnapon tartja csukva az irodája ajtaját. Aki nemcsak szavak szintjén hisz benne, hanem tettekkel is bizonyítja, az edző van a játékosért, és nem fordítva.
Ez a hozzáállás az, amit a magyar válogatottnál is díjaznak a kerettagok. Néha talán egyik-másik futballistával megengedőbb is volt a kelleténél, de ezt, ahogyan Szalai Ádám kétségtelenül fontos segítségével a 2024-es Európa-bajnokság verte viharos hullámokat is, sikerült kezelni. Olyannyira, hogy az öltöző ezúttal is, az ír meccs lefújása utána 24–48 órával, csaknem egy emberként állt ki mellette: ha a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöksége fontolgatja is a váltást, ne tegye! Az öltöző ugyanis nem tud elképzelni más kapitányt, akinek az irányításával megpróbálhat túllépni a fájó vereségen. Akivel együtt jobb esélye lenne feldolgozni a gyászt, és aztán főnix módjára feléledni a pofonból.
Rossi kinevezése óta, persze nem csak az általa elvégzett munka miatt, jelentősen előrébb tartunk. Anno annyi volt a vágyunk, hogy mire eljön a debütáló meccs, a finnek elleni idegenbeli Nemzetek Ligája-találkozó, azon „olyan válogatott lépjen pályára, ahol mind a tizenegy játékos a posztjának megfelelő helyen játszik, és külső szem számára is látható, érzékelhető cél, elképzelés rajzolódik ki a gyepen”.
Anno volt egy Gulácsi Péterünk a kapuban, egy Dzsudzsák Balázsunk a szélen (ő, mondjuk, épp nem volt bevethető) és egy Szalai Ádámunk a csatársorban, akire azt tudtuk mondani, egyértelműen eléri a topliga szintjét. És akadt még talán három játékosunk, aki a múltjával, potenciáljával, valamilyen szempontból magyarázhatóan az európai játékospiacon még észrevehető pontnak számított. Mára eljutottunk odáig, hogy van (volt?) egy nemzetközi szinten is ütőképes kezdőcsapatunk, ráadásul Szoboszlai Dominik személyében világsztárral, és a teljesség igénye nélkül Kerkez Miloséban, Schäfer Andráséban, az apránként sajnos kiöregedő Willi Orbánéban, Sallai Rolandéban, vagy épp Varga Barnabáséban (és a mindenkori első számú kapuséban) olyan játékosokkal a tengelyben, akik bármely topligában túlzás nélkül képesek (lennének) megállni a helyüket. A kezdőcsapatban megfordultak az arányok, így pedig joggal nőttek az elvárások is.
Rossi a helyismeretét kamatoztatva (és mára egy a harminc főhöz közelítő stábot, velük együtt pedig soha nem látott munkakultúrát építve) képes volt a fentebb taglalt kezdősor mellé olyan, kiegészítő emberként időről időre jól szuperáló futballistákat előhúzni a cilinderből, mint Lukács Dániel, eggyel előtte Nikitscher Tamás, megint eggyel korábban Ádám Martin, vagy még a koronavírus-járvány idején Könyves Norbert. Utóbbi a Szerbiában lőtt egyetlen válogatott góljával túl is teljesített cameoszerű öt […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!