<!-- Goa3 beépítés:" /><!-- Goa3 beépítés:" /><!-- Goa3 beépítés:"><!-- Goa3 beépítés:">
2021. december 4., szombatMa Barbara, Borbála napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 363,00 Ft | USD: 321,00 Ft | CHF: 349,00 Ft
2021.12.04. Barbara, Borbála Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 363,00 Ft | USD: 321,00 Ft | CHF: 349,00 Ft
Kezdőlap / Sport / Magyar labdarúgás / Elment Lúdas Matyi… – Vincze András publicisztikája

Hirdetés

Elment Lúdas Matyi… – Vincze András publicisztikája

 

Na, akkor ennyit a mesékről… Joao Janeiro kispadváltása – Kisvárdáról ment a DAC-hoz – újfent beárazta a magyar labdarúgást, például sokaknak tanulságot szolgáltat arra vonatkozóan, hogy a messziről jött edzők számára mennyit ér valójában az NB I.

És nem, nem bántom én a portugál edzőt, hiszen annyiszor leírtuk már, hogy a profizmusban nem az érzelmek diktálnak (és tessék, most sem!), mégis van bennem némi keserűség, mert ha jobban a történet mögé nézünk, akkor az arcunkba üvölt a tény: az icipicit még a magyar élvonalnál is gyengébb vagy – hogy ne legyek ennyire végletesen kritikus – ugyanolyan nívót képviselő bajnokságban szereplő csapat kispadjára ült át. És tudom – legalábbis ezt többször is olvastam az edzővel készült interjúkban –, a családi kötelék mindennél erősebb az esetében: Kisvárdára nem jött, mert objektív okok miatt (tanulás) nem jöhetett el a Janeiro família, míg Dunaszerdahelyen – és ez szintén nyilatkozatból vett részlet – állítólag van portugál tannyelvű oktatás, így végre együtt lehet a gyerek, anya és apa.

No, de mondom, most aztán tényleg félre az érzelmekkel: e helyütt a futball és azon belül is hangsúlyosan a magyar labdarúgás mértéke és értéke lenne a dolgozat fő csapásiránya. Kívülállóként azt hittem, hogy a kisvárdai idill és sikersztori lesz a bajnoki évad nagy története. A sportág rajongójaként abszolút azonosultam a hétről hétre íródó Lúdas Matyi-epizódokkal, főleg azzal, hogy a focinkban szinte naponta tetten érhető szakmai nagyképűsködést, a fene nagy tudományoskodást és mindennél több trükkre képes menedzserszemléletet az őszinte játék legyőzheti. A testes győzelmi szériát produkáló és nem mellékesen tényleg pofás futballt játszó kisvárdaiakat pedig jó volt nézni, mint ahogyan a meccs közben nagy lelkesedésében a lobogó ingjeit csatakosra izzadó portugál edzőt is, akiből csak úgy áradt a bizonyítás vágya, és aki nem mellékesen valami mást is tett a pálya szélén, mint amit eddig a hadonászó trénerektől amúgy megszokott az ember: kis fricskákat vitt bele a taktikába. Az igazán lényeges mégis inkább az érzelmi töltete volt (volt?) a kisvárdai „csodafocinak”: csapatszínezete lett az egész mozgásnak, s valami kissé szirupos, de mégis jól csöpögtetett Hollywood-máza a meccs előtti és utáni szövegeknek. És ehhez hozzáteszem, hogy amúgy Joao Janeiro első, nagyobb, Nemzeti Sportnak adott interjújában sem volt felesleges „pudingolás” a dicső magyar futballmúltról meg az NB I-ben bevethető tehetségekről (…), hanem inkább beszélt Johan Cruyff örökségéről, mármint arról, hogy a világsztártól nem volt rest tanulni, s ellesni mesterfogásokat, sőt akart és mert is a sztártól kérdezni akkor, amikor az edzőképzésen helyzetbe került, s nem csak a bajusza alatt morgott az előadások után. Szóval, volt valami extra az itthon sokáig periférián lévő, az NB III-ban felbukkanó, majd az NB II-ben leváltott portugál edzőben, ráadásul az első fordulóbéli, FTC elleni, a Groupama Arénában aratott 2–1-es sikerrel hét győzelem, két döntetlen és mindössze két vereség volt a meccsmérleg a bajnokság első körében, márpedig tizenegy meccs húzásában az ilyesmi már nem lehet véletlen. Leginkább az a kohézió kell hozzá, ami bizony ritka kincs, nemhogy a magyar, hanem a topfutball esetében is, mert azt még José Mourinho és Pep Guardiola is megszenvedte, hogy hiába az évek, évtizedek alatt szerzett rutin, ha nincs meg az a bizonyos kémia a kispad és a két kapu között rohangálók között, akkor a gyepen a táblán még oly mívesnek tetsző taktikai rajz is paca lesz csupán.

Hirdetés

Röviden a lényeg: az látszott, hogy a játékosok tűzbe mennének Joao Janeiróért, az edző pedig teljes szívvel szereti a kisvárdai munkát, és sokan – látva az eredményeket és ezzel párhuzamosan a számtalanszor megénekelt népmesei csodát – arra gondolhattak, íme, itt van az a külföldi tréner, aki olyan magyaros lelkű. Persze, nem a portugál (lett volna) az egyetlen, aki a nem túl acélos labdarúgás ellenére is beleszeretett a mi kis sportmániás országunkba, hiszen – hogy csak néhány nevet említsek – itt maradt a németek aranylabdás ikonja, a volt magyar szövetségi kapitány Lothar Matthäus, ha úgy hozza a sors, Budapesten összefuthatunk a volt Fradi-edzővel, Thomas Doll-lal, a nyári Európa-bajnokság során a margitszigeti rekortánon kocogó kollégánk futott bele az árnyas fák alatt sétálgató vb-ezüstérmes francia legendába, William Gallasba, aki a világot meghódító magyar találmány, a teqball egyik nagyköveteként járt Budapestre, aztán – kíváncsian az új kihívásra – a nyár végére már a ZTE FC egyik, egyéni képzésért felelős edzője lett.

Ehhez a „magyar álomhoz” képest Joao Janeiro kisvárdai edzősködése fél évig sem tartott.

Nyilván lesznek, sőt már vannak is magyarázatai a váltásnak (úgymint: együtt lesz a család), ettől függetlenül a szakmai kihívás fontosságával (úgymint: dobogós helyen áll a tabellán a Kisvárda), valamint az érzelmi töltettel (úgymint: remek volt az összhang edző és csapat között) immár leszámolhatunk, azt ugyanis elképzelni nem tudom, hogy ilyen helyzetben akad sportember, aki képes egyik pillanatról a másikra kilépni, kivonni magát a megkezdett, és a jelek szerint igencsak tartalmas sikerrel zajló munkafolyamatból, mondván, momentán akad ennél nagyobb kihívás. A sablonszöveg ide is illik: ugyan már, mit kell itt moralizálni, hiszen (nyilván) profik a kisvárdai labdarúgók (is), de inkább azt gondolom, hogy ők bizony hús-vér s mindegyikünkhöz hasonlóan gyarló emberek egyben, akik minden bizonnyal most csalódottak, és talán nem teljesen értik, hogy az, aki a fáklyavivője volt a nagy meccssorozatuknak, akihez a bravúrgólok utáni nagy boldogságban kirohanhattak a kispadhoz, aki hitet tudott adni azzal a szöveggel, hogy „mi megmutatjuk, a kicsik is győzhetnek”, elfordul az általa (is) jól összekovácsolt közegtől.

Nem szeretnék azzal a hatásvadász szöveggel érvelni, hogy na, ugyanezt nem csinál(hat)ná meg a Herthánál edzősködő Dárdai Pál, de az a helyzet, hogy – ugyanezt nem csinál(hat)ná meg a Herthánál edzősködő Dárdai Pál.

S hogy miért nem?

Na, ez fontos kérdés, holott a válasz nyilvánvaló: hát azért nem, mert „a” Bundesligáról van szó…

Arról a részletről pedig írni is nehéz, hogy – ha hinni lehet a híreknek – százezer euró volt az edző kivásárlási ára; és ha ez így lenne (bár nagyon-nagyon bízom abban, hogy nem így történt, vagy ha igen, akkor, könyörgök, ne harminchat és fél millió forintot érjen csupán a magyar élvonal marketingszempontból is fontos, a csapatával dobogós helyen álló szakvezetője, hanem legalább százötvenmilliót, mert annyi pénzből már klubszinten lehet tervezni a következő fél idényre…), szóval, ha így lenne, akkor erősen el kell gondolkodni azon, vajon megfelelő szakmai védettsége van-e a labdarúgásunknak. Már az sem kellemes, amikor az ideszédülő légiósok arról nyilatkoznak, hogy az NB I remek ugródeszka nekik, főleg, ha arra gondolok, hogy trambulinról én is tudok seggest ugrani a medencébe, na de tripla csavart szaltót már nem, és pontosan ez a helyzet a mi pályáinkon kalimpáló külföldiekkel: tisztelt futballisták, érdemes lenne megtanulni még lőni, cselezni és fejelni is, és ha lehet kérni, akkor a felvett honoráriumokért cserében tripla olyan jól, mint a magyar gyerekek! És sajnos Joao Janeiro döntése arra is rávilágít (ha már a környezet szakmai biztonságáról és hitelességéről esik szó), hogy edzőként a tizenkét csapatos élvonalban nem érdemes, de nem is lehet fél idénynél hosszabb távra tervezni (és azért ez elég szomorú a jövőképet illetően…), ugyanakkor a portugál edző döntése abból a szempontból is furcsa, hogy a DAC-nál sem erősebb a szakvezetőkbe vetett bizalom, ha azt a statisztikát vesszük alapul, hogy a dunaszerdahelyi futballklubnál az utóbbi hét év sodrásában Joao Janeiro a tizedik edző…

Mást nem lehet tenni, mint sok sikert kívánni az új kihíváshoz – nekem mindenesetre lesz hiányérzetem, mert tényleg jó lett volna végre látni, hogy a kisvárdai Lúdas Matyi nem csak háromszor adja vissza.

No, de úgy tetszik, a meséknek nem véletlenül szól így az utolsó sora: „Itt a vége, fuss el véle!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Forrás:
http://www.nemzetisport.hu/labdarugo_nb_i/elment-ludas-matyi-vincze-andras-publicisztikaja-2860295

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

Leclerc hatalmas balesetével zárult a pénteki nap Dzsiddában

Leclerc hatalmas balesetével zárult a pénteki nap Dzsiddában

Az F1 2021-es szezonja elérkezett az utolsó előtti állomásához. Ismét egy új pályát ismerhetünk meg …