Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Nyolc másodperc. A statisztikai kimutatások alapján ennyi idő áll rendelkezésünkre, hogy újságíróként figyelmet érjünk az olvasóknál, őket kiszolgáljuk információval, érdekességekkel, beszámolókkal, mert ennyi ideig lehet megtartani a figyelmet, koncentrációt.
Szakmában szállóigévé vált a nyolc másodperces mély interjúk és helyszíni riportos beszámolók készítése. Feszít minket a feladat, és akkor még finoman fogalmaztam, annyira, hogy ilyen példával még eggyel sem találkoztam. A szerkesztőségben éppen az indulás előtti búcsúzkodásnál tartottam, amikor a bűvös számot bedobtam:
„tudom, nyolc, egy másodperccel sem haladom meg, se írásban, se videóban”. „Négy!”
– mondta a friss trendekben nálam naprakészebb kolléga. „Tessék, hogy mi?” A legfrissebb kimutatások szerint már a nyolc másodperc is idejétmúlt korlát, mert megfeleződött.
Ehhez képest én most megoldottam maximum kettőből. Ennyire megelőztem volna a koromat? Legyen mondjuk két hónappal?
Ezzel a bevezetővel akkor meg is vagyunk, térjünk a tárgyra.
Rálátással a szentélyre
Számomra az olimpia nem egyszerűen jó volt, kiváló. A szervezési részt tekintve akadt benne minimális hiányosság – csak a harmadik napon elvett, addig problémát nem jelentő palackos víz, majd maga a palack is, nem kellően tájékozott vagy az előírásokhoz csökönyösen ragaszkodó önkéntes –, de ettől talán még emberibbé vált az, amiről jó lenne hinni, hogy majd gépi precizitással működik nulla–huszonnégyben. Tényleg jó lenne? És akkor mitől lenne még színesebb annál, amit a megannyi színnel eleve dolgozó sportesemény önmagában is ad.
A megérkezés pillanatában éreztem, hogy ez jó lesz. Addig azonban nagyon nehezen állt össze a kép, valahogy mindennel több tiszteletkört kellett futnom. E-mailek sorát váltani szállással, szervezőkkel, utazó kollégákkal, a munkához szükséges applikációk letöltésével, azok aktiválásával. És amikor az utazás előtt két nappal úgy nézett ki, minden egyenes, akkor a telefon mondta be az unalmast, az utazás előtti napon, a korai kelésre való tekintettel alvás helyett az új készülékkel ismét újra futottuk ezeknek a köröknek a felét. Mert volt, aminek a végére sem értünk.
A végleges akkreditáció malpensai repülőtéren történt átvételét követően azonban összeállt végre a kép: sínen voltunk. Mármint konkrétan is a síneken,
mert egy bolgár származású, de már huszonvalahány éve Milánóban élő, nagyon kedves önkéntes karon fogva liften és mozgólépcsőn át a reptéri transzfervonatig kísért igen gyors tempóban, mert az egy perc múlva indult. Na nem, mintha az lett volna az utolsó aznap…
Miután a szállásomon még nem tudtam elfoglalni a szobámat, pakkjaim – nem a hokis, szimpla utazó – elhelyezése után felfedeztem közvetlen környezetemet: hangulatos, élettel teli, közlekedés szempontjából jó, ezzel meg is voltunk. Este a megnyitóra menet már akadtak ugyan nehézségek, kezdve azzal, hogy a kinézett, közvetlen metrómegállóból csak kijönni lehetett, bemenni nem. De ugye ez mióta akadály? A „kijáraton menjünk be” pedig egyáltalán nem is magyar találmány, bőven helyi szokás is. A San Siróig – majd este onnan haza – történő utazással az idei évre tervezett szaunaidőt bőven kipipáltuk, szabadtéri program lévén vastagon öltöztünk, de bőven elég lett volna egy vékony fürdőlepedő, annyian tömörültünk fel a járatra. Ami nagyon hangulatosan idézte meg az olimpiát, úgy a szerelvényt, mint egyik megállót tekintve. Akkor ez még nem is adta oda magát látványilag: a sűrűben egyetlen jégkorongpálya ragadta meg a tekintetemet – mi más –, na ide vissza kell jönni, itt kincset találhatunk.
Erre aztán akkor került sor, amikor plusz napközbeni programként a San Siróban meglátogattuk az Internazionale és az AC Milan közös légtérben lévő, de egymástól azért láthatóan jól elszeparált, szigorúan külön kasszán lévő szurkolói shopját a legendás stadion lelátói alatt. Némi rálátással az olasz futball szentélyére.
Ékkő lesz, ha elkészül
A megnyitó hozta a kötelezőket, nem akart sportosabb lenni magánál az eseménynél, viszont a házigazda, különösen Milánó megmutatta magát minden színében és ízében, erős DJ-s klubhangulatban. A több helyszín miatt a sportolói bevonulás töredezett volt, sokszor csak egy zászlót hozott be egy statiszta, mert a nemzet képviselőire a hegyekbe fönn várt feladat. A cél magasztos, ne maradjanak ki a jóból, a világ kapjon belőlük, az ő bevonulásukból is 20-30 másodperces képet. Nálam – de ahogy olvastam, hallottam, másoknál is – Mariah Carey ötszörös Grammy-díjas amerikai énekesnő nem ütötte meg a program magas szintjét. Pedig elvileg ő volt a sztárfellépő.
A három milánói központot egymást követő három napon meglátogattam, mit tudnak? Sokat. Elsőre az olasz női gyorskorcsolya első olimpiai aranyérmébe futottama Fiera Milano Rho kipróbál expóközpontban, és az elsőre gondolt felrobbanó aréna helyett visszafogott, sportszerű ünneplést kaptam mellé körítésnek. Az ott döntő többségben végig jelenlévő – lehetett olyan 85–95 százalékos érzésre – hollandoktól. Mellette a kisebb hokiaréna lefüggönyözött megoldásával maradt emlékezetes, a konténerekből épített öltözők kis város, a paravánokból épített vegyes zóna nagy labirintus benyomását keltette. Az újságírói tribün elfoglalása felért egy mászókázással. Ide bizony kellett a tervezőktől, építőktől a találékonyság. De miután profi és nívós szakmai programokkal, kiállításokkal gazdagon foglalkoztatott rendezvényhelyszín, ez talán mégsem lehetett akkora kihívás.
A második helyszín a már évtizedek óta bejáratott Forum di Milano volt, amellyel a műkorcsolya rendkívül színvonalas csapatversenyének záró akkordján mutatkoztunk be egymásnak, miként magával a sportággal is személyesen ekkor volt szerencsém először megismerkedni. Az amerikai aranyérem felejthetetlen élménnyel szolgált, magyar sportági ismerősömnek ezt említve nagy nevethetnékje is támadt. És ez volt az első „találkozásom” élőben Ilia Malininnal. Őt aztán láttam további két alkalommal is, de róla még később.
Itt majdnem minden a helyen volt és precízen működött, leszámítva azt, hogy olyan helyre is sikerült jegyet teljes áron eladniuk (átszámítva 283 ezer forintért), ahonnan a pálya korlátozottan volt látható. Ilyenkor illik (illene) ezt jelezni előre, az árban komoly engedményt eszközölni, vagy egyszerűen kivenni az eladható jegyek sorából. Annyit a sportszerűség kedvéért jegyezzünk meg, hogy egy ideiglenes tévéállvány okozta a kitakarást, amire előtte aligha volt példa. Olyan szintű közvetítési igénye sportot tekintve, mint az olimpiának, maximum a labdarúgó-világbajnokságnak van. Az meg itt még nem volt, és soha nem is lesz. Ezért is magaslanak ezek ketten ki a sportesemények közül.
A precizitástól távol áll még egyelőre a Szent Júlia Aréna (Arena Santa Giulia) , ahol pont annyira lettek kész, amennyiről a hírek szóltak. De ha egyszer majd kész lesznek, igazi ékköve lesz Újmilánónak.
Meccseket viszont lehetett rendezni, tehát különösebben ragozni sem érdemes, tekintve, hogy volt pálya, volt rajta jég. A pályaméretekkel most ne foglalkozzunk, legalább egy kicsit más ízt kapott a játék a kurtább szélesség miatt. Az viszont még hagyján, hogy a közvetlen környéke sejtette a félkész állapotot, a csarnokhoz vezető bejárat mellett ideiglenes falak sorakoztak, és tartották kordában a tömeget befelé, de különösen kifelé, és amelyek építési gépeket, munkaterületeket takartak. Az arénában azonban az egyik oldalsó résznél a lelátó sem lett meg. Ott az alsót ideiglenes megoldással pótolták, a felső részt meg sehogy, azt függönnyel takarták el. De legalább ott nem takartak ki néző elől kilátást. A hangosítás nagyon meggyőző volt, ha egyszer tényleg elkészül még az életemben, egy jó koncertre csak el kellene látogatni. Addig is „be kellett érjem” a jégkoronggal, és bizony a színvonal tényleg hozta a várt, magas szintet. Nálam a csúcs Kanada és Csehország negyeddöntője volt. A hokitorna, különösen a férfiaknál az NHL-játékosok 12 utáni ismételt jelenléte emelte a színvonalat, ehhez mérhető volt a lezárás: az amerikaiak a döntőben a nőknél és a férfiaknál is legyőzték Kanadát.
Az olimpia terhe
Eddig a helyszínek, a többit televízióból követtem. A Rai2 közszolgálatin reggeltől estig végtelenítve adták az eseményeket, elsősorban élőben, aztán felvételről vagy összefoglalóként, stúdiós elemzésekkel, meghívott szakértőkkel vagy főszereplő sportolóval beszélgetve. A tévét látva remek helyszínekkel dolgoztak a kamerák, bár sokszor volt olyan érzésem a műsort legtöbbször persze csak fél szemmel nézve, mert a cikkírás nem állhat meg, hogy ez az esemény valójában egy curlingolimpia, néhány kiegészítő sportággal körítve. De legalább az olasz Stefania Constantinit összehoztam egy Bond-filmre.
A sportolók közül a legnagyobb hatást a már megidézett Malinin gyakorolta rám. Akkor is, ha megnyeri az egyéni számot – 99 százalék feletti volt a fogadóirodáknál a győzelme –, így viszont még nagyobb hatással bír, hogy elbukta. Főként annak a körülményei. A 21 éves, kiváló mentalitású és felépítésű, tökéletes műkoris tudás birtokában lévő, a mezőny számára elérhetetlen srác addig olyan meggyőző volt, hogy magam is bekészültem előre a megkoronázására. Annyira alap volt, hogy adta magát. Talán az is, hogy ezek után nem sikerül. Amikor a csapatversenyben és az egyéni verseny eső felvonásán, a rövid programban láttam, olyan erőt sugárzott, hogy a jég megolvadt alatta. Jó, ott sem volt perfetto, de minimális hibákat simán elbírta a gyakorlata és ő is. A csarnok meg nála tényleg felrobbant, független a nációtól, nem kisebb személyiség, mint Novak Djokovics, a szerbek 38 évesen is aktív tenisz legendája is álló tapsra és ovációra ragadtatta magát a helyszínen.
Pár ezer kilométerrel arrébb meg egy ország: mindenki őt várta, az ő sikerét. Innen sikerült óriásit buknia. A sajtóhelyen sem hittük el, amit látunk: Malinin egyfordulatosra ugrotta meg azt a négyfordulatost (!), ami a védjegye, amit egyedül ő tud a világon, és kűrjében a második elem, onnantól kezdve meg olyan vesszőfutásba csapott, amire senki nem számíthatott. Mindezt úgy, hogy előtte a legnagyobb riválisai hibáztak, tehát neki tényleg csak a színtiszta alapokat kellett volna kottából lejátszania. Úgy, ahogyan az előző két évben tette, amikor sorra rommá vert mindenkit.
Már számolni sem tudtuk, hányadik baki jött tőle, amikor a sajtóhely fele is felugrott, benne én is. Ezt nem lehetett ülve nézni. Futballnyelvre lefordítva, talán azt Magyarországon többen értik, olyan szituáció volt ez, amikor a 90. percben döntő tizenegyeshez teszi a labdát a bombaformában lévő világklasszis, a kapu meg jóformán üres, mert az ellenfél kapusa leült a földre, ráadásul neked háttal, és ahelyett, hogy belsővel begurítod a labdát nagyjából a füleddel, ehelyett olyan öngólt lősz a saját kapud felső sarkába, hogy ott ragad a labda. Emberi volt utána a nyilatkozata, hogy kétszeres világbajnokként nem bírta el az olimpiai terhet, már a rajtpózba történő beállásnál elveszítette a kontrollt. Ez aztán látható volt a gyakorlatán is. Nyolcadik lett, de látva képességeit és tehetségét, aligha ez lesz számára a kiszálló.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!