Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Baku méretei közép-európai szemmel nézve sokkolóak. Egy dolog tudni, hogy a város majd négy és félszer annyi négyzetkilométeren terül el, mint Budapest. És egészen más megtapasztalni, mekkora is a valóságban, mikor a metró óriási bakugrásokkal közlekedve, nemegyszer 2 kilométeres távolságban lévő megállók között áll meg, és az ember mégis 35-40 percet tölt a föld alatt.
Miközben a lilás metrókocsik teljesen modernek és az állomások egy része is futurisztikus benyomást kelt – a helyiek különösen büszkék az Icherisheher megállóra, mely a felszínen a Louvre üvegpiramisát idézi, és közvetlenül a Formula–1-es pálya nyomvonala mellett fekszik, hátterében a Qız Qalasıval, azaz a Szűztoronnyal –, bizarr kettősséget teremt, hogy akadnak megállók, ahol csak készpénz ellenében lehet a biztonsági kapun átjutni. Márpedig az azerbajdzsáni manat váltása nem egyszerű művelet odahaza. Mondjuk úgy, már az út előtt egy héttel megtapasztaltam, tucatnyi valutaváltó közül egy, ha foglalkozik a pénznemmel, amelyet egyébként retró svájci frankként is titulálhatnánk: 25 évvel ezelőtt azt váltották 205-210 forint ellenében.
A piros metróvonal egész hosszan a Baku Boulevard – vagy más nevén a Seaside National Park – mentét követi. Utóbbi megér egy sétát két-három kevésbé távol eső metrómegálló kiváltására: páratlan látványt nyújt a városközponttól délre elnézve a nyílt tengerre. A fehérre meszelt padsorokkal övezett sétány nyaranta árusbódékkal telik meg, mindez a vízpart menti fenyőkkel valami légies könnyedséget és modern eleganciát sugároz egyszerre. Pár lépés után felbukkanhat a város fölé magasodó Baku Eye óriáskereke – a kabinokban ülve harminc–negyven perces kör alatt csodálatos panoráma nyílik a partvonalra és az öbölre. Ugyan a belépő Bakuhoz mérten borsos, kicsivel több mint 6000 forintra jön ki, szép időben, ha az embernek belefér, hogy kiállja a sort, igazán érdemes felszállni rá.
A park teljes pompájától csak azért áll messze, mert már most javában épülnek a szeptemberi Grand Prix ideiglenes lelátói, így Max Verstappen, Lewis Hamilton vagy épp Oscar Piastri képmása legalább oly gyakran köszön vissza egy-egy molinóról vagy óriásplakátról, mint Ilham Alijev azeri elnöké.
Míg a metró egész sűrűn jár és modern benyomást kelt, a felszíni tömegközlekedés már inkább csak káoszt idéz. A menetrend tájékoztató jellegűnek sem nevezhető, érzésre nagyon hasonló, mint amit Isztambulban tapasztalhattak meg a drukkerek az 1000. válogatottmeccsre készülve márciusban. (A párhuzam itt ki is merül, Baku fényévekkel tisztább, karbantartottabb város benyomását kelti 30 perc alapján is, mint Törökország legnépesebbje.) Amiért mégis megéri a felszíni közlekedést választani, az a busz ablakán kinézve elénk táruló változatos látkép. A város kettőssége itt tér vissza: egyik pillanatban a Flame Tower, azaz a Lángtornyok acél-üveg csúcsai látszanak és játszanak a Kaszpi-tengerről visszaverődő fényekben, a következőben pedig a közelünkben megbúvó széles út mentén egy, a posztszovjet praktikumot és az ázsiai bazárvilágot ötvöző negyed bontakozik ki. Baku főutcája, a Váci utca és a Champs-Élysées szerelemgyerekének tűnő Nizami sugárút – amelyet a helyiek csak Torgovaya néven emlegetnek – igazi szín- és emberkavalkád, elegáns butikokkal, régi kávézókkal, leágazó bazársorokkal, amelyek a macskaköves utcák köré simulnak.
Ha valaki picit több kiszámíthatóságra vágyik, érdemes taxit hívni: 140 forintnál többe nem kerül egy kilométer. A legjobb, ha valamelyik nagy nemzetközi szolgáltató applikációját használjuk, így sokkal inkább kalkulálható a költség és kontrollálható az útvonal is. Az ördög elvégre nem alszik… A Magyar Labdarúgó-szövetség honlapja előzetesen például a Boltot ajánlotta (Über a 2019-es meccshez képest már nincs az országban), és én is ezt használtam a reptérről befelé jövet egy nagyobb szakaszon. A vezetési stílus – nem csak a sofőrömé – megér egy külön misét (az anyósülésről minimum két imát), mert ha a lámpákat nem is, de a sávok felfestéseit – záróvonalastól – és a közlekedési táblákat erősen jelképesnek tekintik a helyi autósok.
Ha ezeken a döccenőkön túllépünk, a taxi és az átszámolva mintegy 70 forintos menetjegyével a metró is jó opció közlekedni. Nincs is ok nagyobb drágaságra: egy liter 95-ös benzin 220 forintot kóstál errefelé. Bár azt is érdemes megjegyezni, a magyar szemmel is feltűnő olcsóság a helyiek szemével már kevésbé az: az azeri átlagkereset nagyjából a fele a magyarországinak. Mondjuk a benzin literje még így is harmada…
A belvároshoz közelebbi részeken a metróhoz hasonló disszonanciát okoz a hipermodern és az ezer évnél is idősebb épületek keveredése. Az egyik utca óriási üvegfalú felhőkarcolóival már-már egy amerikai metropoliszt idéz, néhány sarokkal odébb egy átlagos európai település látképe köszön ránk, ha nem kerülne elő egy-egy szovjet emlékmű vagy paneltömb, akár Németországban vagy Franciaországban is érezhetnénk magunkat.
Megint pár tömbbel távolabb, az óváros legrégebbi pontjain, illetve Baku külső részein viszont mintha csak a Star Wars-filmek egyik helyszínén, Mos Espában vagy Mos Eisley-ban sétálnánk. Persze science-fictionről szó sincs: ezek az UNESCO-listás, 12–15. századi öreg kövek őrzik még ma is Baku misztikumát: a szűk sikátorok labirintusszerűen vezetik az átutazókat, miközben a Shirvanshah-palota mozaikolt udvara vagy egy csendes mecset árnyas kis parkja mellett lépdelünk el a tűz földjén. Kultúrájában – éttermeiben, üzleteiben és azok kínálatában – egyaránt Európa és Ázsia érdekes keveréke a hely, de azért az öregkontinens befolyása jobban érvényesül, mind az építészet, mind a konyha terén. Utóbbival nyugodtan lehet kísérletezni: nem egy, nem is két, már első ránézésre is egészen bizalomgerjesztő kis étkezde akad, ahol öt-hat manatból levest és főételt is kapni. Aki óvatosabb duhaj szeretne lenni, rossz hírem van: a világbrandek kávézói és éttermei a többi helyhez képest érezhetően drágábbak – a márkát itt is meg kell fizetni.
A Baku fölébe magasodó Lángtornyok ugyan még csak tinédzserkorban járnak (2013-ban adták át őket), mára az azeri főváros jelképeivé váltak. Nincs olyan turistáknak készült szuvenír, amin ne szerepelne a jellegzetes épületegyüttes, melyek látványa a tenger felől nézve tényleg lenyűgöző. Közelebbről aztán már kopik a varázs – bár lehet, csak az én szemem szokott hozzá az elmúlt években a budapesti Mol Campus látványához. Az illúzió lényege, hogy a Lángtornyok eleve Baku egyik legmagasabb pontján épültek, így távolabbról, például az óváros épületei mögül kikandikálva – igazán magasnak tűnnek. A lábuknál állva sem picik, de közel sem oly magasra törő felhőkarcolók, mint az ember előzetesen hinné.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!