Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Paolo Maldini, Roberto Carlos, Allen Iverson, Dwyane Wade, Chris Paul, Russell Wilson, Babe Ruth, Dale Earnhardt. Mi a közös bennük? Egy szám, amivel mindannyian összeforrtak, eggyé vált vele a nevük és a megjelenésük, az örökségük szerves része marad. A 3-as, ami nélkül lehetetlen őket elképzelni vagy az emléküket felidézni.
Dale Earnhardt hármasa az autó- és motorsportok történetének egyik legfontosabb szimbóluma. Egyrészt roppant sikeres volt (hét bajnoki címéből hatot, 76 győzelméből 67-et ezzel szerzett), másrészt az 1988-tól feketére festett kocsi tökéletesen szimbolizálta Earnhardt stílusát. Az „Intimidator”, azaz Megfélemlítő becenévvel illetett GM Goodwrench Chevrolet tényleg rettegést váltott ki a riválisokból.
Olyan emblematikus figurája a NASCAR-nak, méghozzá annak a legszebb időszakának, az elejének és derekának, ami megkerülhetetlen teszi az ő személyét. Egy fickó, akit nagyon könnyen elfogadott a nép, az emberek sajátjuknak érezték az ő sorsát. Ezzel együtt is rendkívül megosztó volt a személye, vele kapcsolatban nem lehetett semlegesnek maradni. Gondoskodott arról, hogy ha te egyazon versenypályán voltál vele, akkor ő átgázoljon rajtad, és ezt az alfahím szerepet a nap 24 órájában tökéletesen alakította
– jellemzi az Intimidatort Juhász Zoltán.
Mondhatnánk, hogy Earnhardt repítette Amerikán kívülre a NASCAR hírét, de a sorozatnak anno azzal is meggyűlt a baja, hogy az Egyesült Államokban teret nyerjen. Egészen az 1979-es Daytona 500-ig, amit nem véletlenül tartanak a szériaautózás történetének legfontosabb versenyének. Ez volt az első olyan 500 mérföldes viadal, amit az USA-ban élőben, teljes egészében közvetítettek, és ekkor debütáltak a kocsiban elhelyezett kamerák. Ráadásul február 18-án az ország keleti partján és középső területein brutális hóvihar tombolt, az emberek a házaikban ragadtak, és mivel jobbat nem tudtak csinálni, bekapcsolták a tévét és nézték a CBS-t.
Az addig csak a délkeleti államok agyatlan szórakozásának tartott NASCAR számára óriási lehetőséget tartogatottak az adott körülmények, a versenyzők pedig gondoskodtak arról, hogy a mintegy 15 000 000 néző ne akarjon csatornát váltani. Daytona egyébként már akkor is a stock car racing koronaékszerének számított a tengerentúlon, de vajon hogyan és miért alakult ki ekkora kultusz körülötte?
„Egy unikális hely, az indianapolisi 500 mérföldessel, a Formula–1-es Monacói Nagydíjjal és a Le Mans-i 24 órás versennyel van egy polcon. Az már jó kérdés, hogy miért éppen Daytona Beach és környéke. A hely a kezdetektől gyűjtőhelye volt a sebesség szerelmeseinek, már a ‘40-es években komoly versenyeket rendeztek errefelé. Aztán amikor az ‘50-es éveknek a közepe táján Bill France-ék kitalálták, hogy kellene egy nagyszabású, igazi keményfiús pályát csinálni, akkor valahogy egyértelműen adta magát a helyszín. Hiába Észak- és Dél-Karolinába vezet vissza nagyon sok szempontból a NASCAR gyökere, ha valamit hivatalossá kellett tenni, mint például a NASCAR megalapítását 1947-ben, akkor mindig Daytonában ültek össze. Plusz ebben volt akkora promóciós erő, hiszen Floridát imádják az emberek, van tőke és büdzsé. Itt már könnyű volt France-nek összegyűjtenie a versenyző, az autótulajdonos és a szerelő haverokat, akiknek le tudott tenni egy víziót. Megcélozta a vasárnapokat, hiszen a show mindig akkor van, és ezzel nemcsak a NASCAR-t, hanem a superspeedwayes versenyzést is megteremtette”
– vélekedik a szakkommentátor.
A patinás névsor 1979-ben adott volt, hiszen a mezőnyben felsorakozott az akkor még „csak” hatszoros bajnok „Király”, azaz Richard Petty, az előző három idény legjobbja, Cale Yarborough, a szintén háromszoros győztes David Pearson, 1973 bajnoka, Benny Parsons, a sikerre éhes Alabama Gang, azaz Bobby és Donnie Allison, a trónkövetelő Darrell Waltrip, valamint az amerikai formaautózás korszakos zsenije, az egyetlen ember, aki megnyerte az Indy 500-at, a Daytona 500-at és a Le Mans-i 24 órás versenyt, A. J. Foyt. És akkor még nem szóltunk a tehetséges újoncokról, például az akkor még a Rod Osterlund Racing 2-es számú Buickját hajtó Dale Earnhardtról.
Az ismeretlen, élete első Daytona 500-át futó 27 éves Earnhardtra akkor figyelt fel mindenki, amikor a futam negyedénél átvette a vezetést azok után, hogy Yarborough és az Allison fivérek kiütötték egymást, igaz, mindhárman vissza tudtak térni, ráadásul Yarborough és Donnie Allison még a körhátrányukat is el tudták tüntetni. Az utolsó húsz karikát már kettesben tették meg az első két helyen, a többiek tisztes távolságból követték őket. A legutolsó körben Yarborough kibújt a szélárnyékból a hátsó egyenesben, de Allison leszorította a fűre, a háromszoros bajnoki címvédő autója pedig irányíthatatlanná vált, többször is beleütközött Allisonba, majd mindketten belecsattantak a falba.
A vezető pozíciót a félkörös hátrányban autózó Petty örökölte meg, aki vissza tudta verni Waltrip és Foyt támadásait, ezzel megszerezte pályafutása hatodik Daytona 500-győzelmét, ami már akkor is rekord volt, később pedig hozzátett egy hetediket is.
Már éppen úton volt a Victory Lane felé, amikor a pálya túloldalán kitört a verekedés a két Allison testvér és Yarborough között, akiket végül majdnem fél perc elteltével sikerült csak szétválasztani.
A nézők tehát mindent megkaptak: eseménydús verseny, karambolok, drámai utolsó kör, a Király rekordot jelentő győzelme, egy jó kis bunyó élőben, valamint újoncok, akik valamit megvillantottak a képességeikből.
Earnhardt végül a nyolcadik helyen ért célba azok után, hogy meghibásodott a motorja. Azt ő sem tudhatta, hogy a következő 18 kísérlete is sikertelen lesz a Daytona 500-on, majd a szériaautózás Mekkája veszi el az életét is.
Richard Petty 1979-ben megnyerte hetedik bajnoki címét is, amiről mindenki azt hitte, hogy megismételhetetlen bravúr. Earnhardt közben az év legjobb újonca lett, egy évre rá pedig a Király nyomába eredt a összetett győzelmek örökranglistáján.
Richard Childress 3-as számú járgányába először 1981-ben ült be, aztán jött két gyengébb szezon egy másik istállónál, de 1984-ben visszanyergelt jó barátjához, és egészen haláláig a 3-ast vezette.
Az eredmény ismert: 1986 és 1994 között további hat bajnoki cím és brutális dominancia.
Earnhardt és Daytona kapcsolata tragikus és többszörös paradoxon. Bobby Allison 1987-es talladegai horrorbukása okán a NASCAR kötelezővé tette szűkítő lemez alkalmazását a superspeedwayeken, hiszen ekkorra az alabamai trioválon rendezett versenyek átlagsebessége (!) megközelítette a 300 kilométer/órát. Ebben az évben Bill Elliott a kvalifikáción 341-es átlaggal szerezte meg a pole pozíciót. Earnhardtnál jobban senki sem utálta a korlátozást, szerinte kiherélték a kocsikat és a biztonság sem javult.
Ehhez képest ő lett Mr. Restrictor Plate, mert innentől kezdve szinte egyeduralkodóvá vált Daytonában és Talladegában, azaz a két superspeedwayen.
A legenda szerint látta a légáramlatot az autó mögött és mindig tudta, ki mögé kell vagy nem kell bemenni szélárnyékba. Verhetetlen volt, de a Daytona 500 csak nem sikerült neki. Nyert mindenféle versenyt mindenféle kategóriában a floridai pályán, de az 500-as, a Great American Race nem akart összejönni. Utolsó körös defekt, elütött sirály, utolsó kanyarban elveszített vezető pozíció, tömegbaleset tíz körrel a leintés előtt, és temérdek második helyezés boldogtalanította.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!
