Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Talán gyenge a gyomrom. Talán a minőségi italoktól szokott el.
Mindenesetre bevallom, az a méregdrága francia rum egyáltalán nem esett jól. Huber Tamás kollégám szeme ki is kerekedett, mielőtt enyhe megvetés vette volna át tekintetében a döbbenet helyét, amint az ital felénél sem járva kikértem mellé egy kólát kísérőnek, aztán jó nagyot kortyoltam a piros címkés üvegből…
Az olimpia elején jó ötletnek tűnt a fogadás, tizenkilenc napnyi nem, vagy alig alvás után már kevésbé. Noha a rítus maga nagyon is ideillett. Néhány órával korábban még Versailles utcáit róttam, a kaviccsal felszórt ösvények között úgy eltévedtem a híres kastély tőszomszédságában, hogy a nap főhősének bizonyult Gulyás Michelle lovaglásáról le is maradtam, mire megtaláltam a helyem. A rohanás mindenesetre megérte, a párizsi játékok örömteli csattanója nekem jutott: a hatodik magyar arany – s közülük az ötödik, amit a helyszínen élhettem át, egyúttal írhattam róla az Indexen. Volt mit ünnepelni!
A fogadás, amit az első párizsi napunkon, a francia–magyar női kézimeccs után hajnali egy magasságában kötöttünk a szállásunkon, két tételből állt. Pontosabban két játékból: minél pontosabban megtippelni öt-öt aranyérmes és dobogós olimpikonunk végső helyezését, és ezek közül minél több érmes eseményről tudósítani. Előbbi, hogy, hogy nem, döntetlenre jött ki. Utóbbit – a jó szerencsémnek, esetleg a vívás és az úszás szeretetének, vagy ki tudja, minek köszönhetően – 5–1-re nyertem.
„A sugárúton sétáltam, nyitott szívvel az ismeretlen felé.”
Az első aranyra rémisztően sokat kellett várni, az esélyesek sorra estek ki idő előtt. Az első négy-öt nap nem a szerencsémet áldottam, már azon vakarództam, vajon én viszem-e sportolóinknak az ártást. Akivel csak interjút készítettem, vagy pár szót váltottam, egy-két körrel később váratlanul kiesett… Szerencsére viszont ez nem azt jelentette, hogy kellemes élmények, emlékezetes pillanatok a várakozás alatt ne érték volna az embert. Rögvest megérkezésünk 15. percében ott volt a tőlünk három méterre elsétáló Zinédine Zidane. Más kérdés, hogy a Juventus, a Real Madrid és a francia válogatott korábbi klasszis labdarúgóját kevésbé jellegzetes tar feje, mint az őt körülvevő, mintegy kéttucat rendőr és reptér biztonsági embereinek gyűrűje miatt volt könnyű észrevenni.
– Zidane?
– Zidane.
– Jól van, akkor megérkeztünk.
Valahogy így festett köztem és Tomi közt a beszélgetés, miközben a csomagunkra vártunk, nyakunkban a frissen érvényesített olimpiai akkreditációs kártyával, nézve, amint a tekintélyt parancsoló csapat a távolban elfordul jobbra, majd apránként el is tűnik a látómezőnkből.
„Kedvem támadt köszönni szinte bárkinek, és a bárki te voltál.”
Az is hamar kiderült, nemcsak a reptéren veszik komolyan a biztonságot. Az utcákon majdnem annyi volt a gépfegyveres katona, mint a játékok zöldes pólóját viselő önkéntes. A legtöbb eseményre reptéri átvilágítást idéző tortúra útján lehetett csak bejutni. A szervezők arra kérték az újságírókat, hozzanak saját kulacsot az olimpiára, mert a fenntarthatóság jegyében úgy oldják meg a vízfogyasztást, PET-palackok helyett csak vízadagoló gépek lesznek kihelyezve. (Ugyanannak a szervezői részről némileg képmutatónak tetsző törekvésnek volt a része ez is, ami miatt a médiacentrumokban kialakított büfében húsételt nem lehetett vásárolni, mondván, a növényi helyettesítőkkel készült hot-dognak – még a büfés is grimaszolt, mikor erről beszélt – kisebb az ökológiai lábnyoma.)
A biztonságiak a legtöbb bejáratnál azt kérték, kortyoljunk egy nagyot a kulacsunkból, függetlenül attól, szomjasak vagyunk-e. Nehogy valami kemikáliát, mérget csempésszünk így a stadionokba. Kétszer-háromszor kifejezetten vicces eredményre vezetett, amikor egy ügybuzgó biztonsági nem találta elég meggyőzőnek a kortyolást, és még nagyobbat kért…
Az már a legkevésbé sem volt vicces, amikor az olimpia első harmadának végéhez érve, a férfi kardcsapat ezüstérmét után terroristának hittek. Kutyával szagoltatták át a csomagom és ruházatom, és mindenféle mintákat vettek, a „csak néhány perces rutinellenőrzés” során. A bűnöm? A versenyt követően kissé elhúzódó sajtótájékoztató eseményeit – és az már az egész héten gyülemlő fáradtság miatt jobban elhúzódó folyamat volt – megírva úgy éreztem, hiába közel az éjfél, ideje, hogy videón bejelentkezzek a feleségemnél. A hívás alatt pedig a Grand Palais ideiglenes lelátói alatt kialakított folyosókat róttam fel és alá, meg-megállva, hogy a telefon kamerájával ezt azt megmutassak az ekkor már teljesen üres, részben félhomályba burkolódzó, de még ebben az állapotában is lenyűgöző létesítményből.
Ezt valaki kiszúrta, aki kérdés helyett inkább három biztonságit küldött a nyakamba. Én meg zavartan letettem a telefont, akkor még azt sejtve, pusztán azért jönnek, hogy szóljanak, még ilyenkor sem szabad videózni a helyszínen… A folytatásban már hiába mutattam a passzomat, hiába mutattam az újságírói igazolványomat, vagy próbáltam épp elmagyarázni, ki vagyok, és hogy alig öt perce végeztem az írással, már nem számított. Mondjuk a félreértések elkerülésében lehet, az is segített volna, ha nem csak a biztonsági sátornál ülő ember beszél angolul – legalább picivel jobban, mint én franciául.
Az öt perc végül valóban nem volt tíz-tizenkettőnél sokkal több. De a pulzusom közben így is verdeste a plafont. Akkor még mit sem sejtve abból, hogy két nappal később, még micsoda izgalmak várnak majd rám a helyszínen, köszönhetően férfi párbajtőrözőinknek, valamint Siklósi Gergely aranytusos akciójának.
Az élőben átélt öt arany mindegyike különleges így vagy úgy, de ha a szívemre teszem a kezem, párbajtőrcsapaté egy hajszálnyival mindegyiknél közelebb áll hozzám. S nem csak az emlegetett drámaisága miatt. A négy muskétás, Siklósi, Andrásfi Tibor, Koch Máté és Nagy Dávid útját kis túlzással ezer éve követem. Pályám úgy alakult, utóbbi három juniorkorosztályú sikereit egészen közelről követhettem végig. Így pedig a történetükbe, és párizsi küzdelmeikbe is alaposan bevonódtam. Hogy ez a tudósításaim előnyére vált, csak remélni merem, mindenesetre a személyes megélés szempontjából alaposan fokozta a győztes támadás utáni katarzist. Izgultam a többi vívóért, a többi magyarért is, de úgy, mint a japán elleni döntőben, egyszer sem remegett a kezem az utolsó mondatok legépelése közben.
„Azt mondtad, találkozni készülsz egy bárban néhány örült alakkal…”
Nem mondhatom el ugyanezt a lábaimról. Azok ugyanis még ingatagabbaknak érződtek, mikor újabb két nap elteltével, életemben először az olimpiai faluba készültem. A játékok jelentette varázsvilág addig számomra teljesen elzárt szegletébe. A médiabejáratnál akkreditációs kártyát kellett cserélni: az eseményé le, az olimpiai falué fel. Utóbbi limitált, 200 darabban készült, így próbálták a szervezők megoldani, hogy ennél több zsurnaliszta ne lehessen egyidőben odabent.
Bent Siklósi és a vívóválogatott szövetségi kapitánya, a fegyvernemi nagy előd, Boczkó Gábor párosa fogadott, hogy előbbivel majd negyven percet beszélgessünk, újra meg újra az örömkönnyek eleredése, a sírás határán táncolva. Mint kiderült, nemcsak én, hanem a főszereplő is igen mélyen élte meg a két napja történteket, és még javában küzdött azzal, hogy feldolgozza a sikert. A végeredmény, egy néhány pontján inkább formabontó, mint az iskolában tanult szakmai követelményeknek betűhíven megfelelő, de összességében, érzésem szerint jól sikerült beszélgetés – és podcast.
(Hasonló emberi pillanatokat még a Márton ikrekkel kávézgatva, Viviana tekvandó-aranya után volt szerencsém átélni egy újdonsült olimpiai bajnokkal.)
Persze nekünk sem, nekem sem jöhetett össze minden. A falulátogatás arra a napra esett, amikor Halász Bence kalapácsvető döntője is volt, a kettő között egy női vízilabda-mérkőzéssel. A helyzet annyiból még szerencsésen alakult, hogy az olimpiai falu ugyanúgy Párizs északi részére esett, mint a Vizi központ, és a második héttől az atlétikai versenyeknek otthont adó Stade de France. A terv az volt, egy átszállással, körülbelül négy metrómegállóból és 600 méter sétából teljesítem a transzfert, legfeljebb 30 perc alatt átérek a stadionhoz, a médiacenterben lesz két és fél, jobb esetben három órám megírni és szerkeszteni a felvett interjút, a kis hídon átrohanni az uszodába, megírni a magyar–ausztrál pólómeccset, aztán visszarohanva kényelmesen lesz idő a legjobb helyet megtalálni Halászék döntőjére. Aha… Ha-ha…
Mai napig nem tudom, hogy oldotta meg a belső robotpilóta, ami délután következett. Hogyan írtam egy betűt is az ausztrálok ellen elvesztett kulcsfontosságú meccsről. Amit sikerült rekonstruálni, hogy a médiacentrum egyik asztalára borulva, a nyitott laptopom mellett két órát horpaszthattam a teljes öntudatlanság határán, mielőtt, bár erről szintén nincs tárolt emlékfájlom, átrohantam volna az uszodába, a találkozó első negyedének végére beesve. Az önkéntesek és a többi nemzet újságíróinak javára legyen mondva, senki sem keltett fel – vagy legalábbis nem próbálkozott elég határozottan –, s szemben néhány kolléga Paris La Défense Arénában lába kélt eszközének történetével, a tudósítói felszerelésem is hiánytalanul megmaradt.
„Mentem veled, énekeltünk, táncoltunk és még csak nem is gondoltunk a…”
A pólómeccs keserűsége után a […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!