Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Tizenhat óra múlt pár perccel és a Parc des Prince előtt már kígyózott a francia mezes drukkerek sora. A kapunyitás még félórányira volt, de az érdeklődés óriásinak bizonyult. Ugyan az olimpiai futballtorna rangja elmarad az Európa-bajnokságok és a világbajnokságok megnyerésének presztízsétől, a rendező Franciaország szimpatizánsait ez láthatóan nem zavarta a Spanyolország elleni finálé előtt.
Huszonhat évvel ezelőtt a franciák világbajnoki döntőben szerepeltek hazai pályán, s bár kezdés előtt a többség az ellenfél Brazíliát tartotta esélyesebbnek, végül 3–0-ra nyertek a gall kakasok. A torna egyik nagy felfedezettje egy akkor még csak 18 éves gólvágó, bizonyos Thierry Henry volt. A játékosként később a vb-cím mellé Európa-bajnoki serleget is szerző, klubcsapataival pedig Bajnokok Ligáját, angol, spanyol és francia bajnoki aranyat is nyerő gólvágó ezúttal edzőként került egy emlékezetes siker kapujába… az olimpiai válogatott szövetségi edzőjeként.
A hétköznapokon a Paris Saint-Germain otthonának számító, 48 ezer néző befogadására alkalmas arénában a kezdőrúgás pillanatára meg is teltek a lelátók a két – egyelőre még – egyszeres olimpiai bajnok összecsapására. A franciák 1984-ben, a spanyolok két olimpiával később, a Barcelonában rendezett 1992-es játékokon értek a csúcsra. Utóbbiaknak három éve, Tokióban is jó esélyük volt az aranyra, ám hiába jutottak be abba a döntőbe is, a Dani Alves vezette Brazília hosszabbítás után 2–1-es sikerrel megvédte a címét.
S ha már presztízs… A három évvel ezelőtti spanyol olimpiai keretben olyan nevek szerepeltek, mint Unai Simón, Marc Cucurella, Martín Zubimendi, Mikel Merino, Pedri, Dani Olmo, vagy épp Mikel Oyarzabal. Egytől egyig olyan labdarúgók, akik alig egy hónapja az Európa-bajnokságot is megnyerték nemzeti válogatottjukkal.
Maradjunk annyiban, a mostani spanyol garnitúráról sem tűnt volna fel a többségnek elsőre, hogy mindössze három túlkorost, azaz 23 évnél idősebb játékost nevezhetnek az olimpiai játékokra. Juan Miranda, Eric García Tokió után újabb esélyt kapott az aranyra, a Barcelona felnőttcsapatába az előző szezonban berobbant Pau Cabrsí és Fermín López, a Gironával nagyot alkotó Real nevelés, Miguel Gutiérrez, vagy épp Álex Baena is olyan névnek számított, akivel talán az sem lett volna meglepetés, ha a kevesebb mint egy hónapja befejeződött kontinensviadalon találkozunk.
A franciáknál a legnagyobb sztárnak épp az egyik túlkoros, Alexandre Lacazette számított. Az ex-arsenalos a másik szintén 23 évesnél idősebb kerettag, a Premier League-ben pallérozódó, az olimpián a döntőig négy gólt szerző Jean-Philippe Matetával alkotott támadóduóját éppenséggel a legtöbb topligás együttes megirigyelhette volna a házigazdától. De a kezdőben kapott helyet a Bayern Münchennek 70 millió eurót is megérő Michael Olise, az RB Leipzigben Willi Orbán mellett egyre több rutint szerző Castello Lukeba, valamint a Sevillával épp Budapesten Európa-ligát nyert Loic Badé is.
A rendező az A csoportból hibátlan mérleggel, hét rúgott mellett kapott gól nélkül jutott tovább az Egyesült Államok, Új-Zéland és Guinea előtt. Az egyenes kieséses szakaszban a titkos favoritnak tartott Argentínát 1–0-ra, az elődöntőben Egyiptomot kisebb meglepetésre „csak” hosszabbítás után sikerült felülmúlnia a Henry csapatának. A spanyolok kisebb meglepetésre a csoportban ki is kaptak Egyiptomtól, így a C jelű kvartettből másodikként jutottak tovább hat ponttal, hat rúgott és négy kapott góllal. A negyeddöntőben aztán esélyt sem hagytak Japánnak (Fermín López duplázott, 3–0), majd egygólos hátrányból kerekedtek felül Marokkón (2–1).
A spanyolok épp a franciák 1984-es dupla diadala óta nem látott sikerben reménykedhettek, legutóbb (és eddig egyetlenegyszer) ugyanis 40 éve fordult elő, hogy a labdarúgó Európa-bajnokságot és az olimpiai futballtornát is ugyanaz a nemzet nyerje…
A futballtornán nem érdekelt ország újságírójaként annak is örülhettem, hogy egyáltalán bejuthattam az óriási médiaérdeklődés övezte összecsapásra. Tényleg, de tényleg a legfelső sorban jutott egy szék, asztal nélkül – így viszont első kézből tapasztalhattam meg, milyen is az, amikor a La Marseillaise-t éneklő-ordító drukkerek hangjába beleremeg a Parc des Prince tetőszerkezete. Néhány pillanattal már az első francia helyzet keltette hangorkán váltott ki hasonló feszültséget a vasbetonban, Lacazette szélre kitett labdájából Olise pontatlanul centerezett, így a hazai gólöröm hatásaival (még) nem kellett szembesüljek.
A lelátón szinte elvesztek a spanyol drukkerek, itt-ott akadt néhány zászló, illetve vöröslő folt, de egyértelműen a kék és a fehér színek domináltak, miként az általános morajlásból is egyetlen bíztatást lehetett igazán tisztán kivenni:
Az első 10 percet egyértelműen megnyomták a hazaiak, a spanyolok inkább a kontra lehetőségére vártak. Alapvetően a francia bal oldal volt igazán aktív, többnyire ide húzódott ki Lacazette és Olise is, akik az Almeríában futballozó Marc Pubill […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!