Hirben.hu Hírben jók vagyunk! „Nem normális, ahogyan az összes közszolgálatinak mondott televízió, rádió és egyen-újság – a megyei lapokat is beleértve – a Fidesz propagandáját nyomja. A miértre pedig az a válasz, hogy hát a Fidesz van hatalmon, nem? Mi mást nyomnának?” – mondta az Indexnek adott nagyinterjújában Závada Pál, akivel az új regénye apropóján ültünk le beszélgetni.
Semmi sem történt meg
A Pernye és fű lapjain Németh László Kisebbségben című, 1939-es röpiratát övező vita is megjelenik, amelyben a szerző meglehetősen rasszista állításokat tett, fölosztva a népet „mélymagyarokra”, „hígmagyarokra”, illetve „jött-magyarokra” – utalva a zsidó, német vagy más származásúakra. Závada azt mondja, hogy ennek a szövegnek az antiszemita megjegyzéseiről ’88-ban valójában is hallottak, mert az egyetemen tanultak a népi írók, szociográfusok munkáiról. Csak éppen kissé féloldalúan, mert nem a háború előtti kiadásokat vették kézbe, amelyek sajnos sokuknál rasszista gondolatmenetekkel voltak súlyosbítva.
„Az elszegényedett, vidéki, földtelen parasztság, a cselédség fölemelésének nagy programja a legtöbbjük számára másképp nem volt elképzelhető, mint hogy például a zsidó bérlőktől elvegyék a földeket, és odaadják a szegényparasztoknak.” És Závada ezt azzal magyarázta, hogy az osztályellenség kijelölésekor a népi írók még a birtokosok, nagybirtokosok esetében sem hagyták ki az antiszemita nézőpontjukat. De nemcsak a zsidó tőketulajdonosokat és birtokosokat, hanem a svábokat is hasonlóképpen szúrták ki bűnbaknak – és a mezőgazdaságban is, pedig ott a zsidó származásúak tulajdonlása ritkább volt, mint az ipari- és bankszférában.
„Hogy az ilyen érvek megjelentek, és elterjedtek, ez nem volt véletlen, mert ezeknek az enyhén szólva is ásatag és káros eszméknek népszerű kidolgozói és terjesztői voltak. Részben Szabó Dezső és leginkább Németh László, aki mindezt a különféle gondolatmeneteiben a legkomolyabban és a legcsábítóbban vezette le – de még Erdei Ferenc és Bibó István gondolkodására is hatott” – mondja az író a könyvekkel teli szobájában.
Závada szerint Németh László egyáltalán nem volt az államhatalmi kirekesztés, a jogfosztás híve, a zsidóság elleni törvényeket pedig végképp nem pártolta, nem szólva a bekövetkezett deportálásról, a halálos üldöztetésről. De gondolkodását szinte megingathatatlanul az vezette, hogy a magyarság önazonosságának megtartásában, fejlődésében vagy lehetséges kibontakozásában a vér szerinti származásnak erős befolyása van.
Ez őszerinte sem jelenti azt, hogy az asszimilálódó zsidóság ne vállaljon szerepet, viszont ez legfeljebb a gazdaságra, pénzügyre és különféle szakértelmekre szorítkozzon, de ne akarja a magyarság kultúráját alapvetően befolyásolni. Annak sorskérdéseivel, fontos kérdéseivel pedig – mint a magyar önazonosság útjának megerősítése, kitaposása – a zsidóság végképp ne foglalkozzon. A szolgálatait persze ajánlja fel, magyarán legyen szervező, adjon pénzt, például a Nyugat folyóiratnak meg a kiadó vállalatoknak, de ne írjon a lapba. Illetve ha ír, akkor vállalja azt, hogy ő speciálisan külön zsidó problémákat fogalmaz meg.
Závada szerint ezek az eszmék akkoriban erős hatással voltak, és azért is kezdett foglalkozni velük, mert egycsapásra előkerültek a rendszerváltás idején. Azt gondolták akkor, hogy mindez már elavult – de máig sem, jegyezte meg. „Hiába veszett a múltba az MDF (Magyar Demokrata Fórum), amelyik mint politikai erő is támaszkodott ilyen gondolatokra, hiába nem emlékszünk a MIÉP-re (Magyar Igazság és Élet Pártja) és Csurka Istvánra, aki ennek a szélsőjobbos verzióját produkálta.”
Pernye és fű
Závada Pál új regénye az ötvenes évekbeli kulákpereket dolgozza fel, amelynek szereplői dokumentumfilmet forgatnak olyan gazdálkodókról, akiket gyújtogatással vádoltak meg az ötvenes években. A baráti kör – amiben filmeseken kívül szociográfus, grafikus, történész és újságíró is van – nyomozásba kezd, keresik és megpróbálják szóra bírni az áldozatok családtagjait, a valamikori tanúkat, ügyészeket, bírókat, illetve a hajdani tudósítókat. A Magvető Kiadó gondozásában megjelent regényben szereplő filmforgatás interjúi valóságosak, tényleg megtörténtek, azokat Závada Pál Sipos András rendezővel készítette Statárium című, 1989-ben bemutatott filmjükhöz.
Kiépült önkényuralom
A Kossuth-díjas író szerint ezt a fajta faji és rasszista elemeket sem nélkülöző hagyományt – a szelídebb, a Németh László-tradícióra inkább visszamutatót éppúgy, mint a durvábbat, a Csurka-féle szélsőjobbos verziót – most a Fidesz olvasztotta magába. „Függetlenül attól, hogy mennyire beszélnek erről az örökségről, mennyire hivatkoznak rá – tulajdonképpen már nem is kell, mert a mindennapok részévé vált.”
A gyermekvédelmi törvényt rendre ez a kritika éri, amelyet fóliázós törvényként szoktak emlegetni, vetem fel, Závada bólint, s hozzáteszi, hogy ennek az észjárásnak a moslékos vödrébe az oktatás-nevelés egyenirányúsítása, a tudomány autonómiájának széttiprása, a párthű kultúratámogatás és díjazás vagy a legkülönfélébb kisebbségek jogfosztása is mind belekerül. Úgy véli, a Fidesz mindezzel mélységes kárt okoz, és a fiatalok, akik ezt szintén elszenvedik, sokszor már nem is tudják, hogy ennek az értékrendnek mik a történelmi előzményei.
De az ember nem azért választ regénymotívumot, hogy arról beszéljen, milyen károkat okoz ez manapság. Ezek ezen túli összefüggések, amelyeken elgondolkodhatunk. Vagyis a szándékos, direkt áthallás nem volt célom.
Závada szerint nem leszünk jókedvűek, ha csak rátekintünk arra, ami a rendszerváltás után Magyarországon megtörtént – ideveszi az értékek, értékrendek meggyalázását, és a csalódást, amit ezzel kapcsolatban át kellett élnünk.
Vaskosan és leginkább a ma uralkodó állampárt tevékenységének, ennek a kiépült önkényuralomnak köszönhetően.
Hogy lát-e esélyt változásra, erre azt feleli, hogy „le kell szavazni, le kell váltani őket”. „De ha legalább megállna a szándékos károkozás, ami milliárdokban is kifejezhető. Az európai támogatásokról nem is beszélve, amelyek direkt módon magánzsebekbe folynak – meg amelyeket soha nem fogunk megkapni a kormány súlyos normaszegései miatt. Az is nagy dolog volna, ha ezekben az ügyekben az Európai Ügyészség normái szerint lehetne eljárni.”
Az író szerint erről kevés szó esik. Ahogy arról is, hogy nem normális, ahogyan az összes közszolgálatinak mondott televízió, rádió és egyen-újság – a megyei lapokat is beleértve – a Fidesz propagandáját nyomja.
A miértre pedig az a válasz, hogy hát a Fidesz van hatalmon, nem? Mi mást nyomnának? De még rengeteg ellenzéki fejében se fordul meg, hogy a közszolgálatiság az ellenkezőjét jelenti annak, hogy azt harsogjuk, amit a kormány éppen diktál. Mégis ez történik, de nemcsak a közszolgálati tv-vel és rádióval, hanem szerintem számos kereskedelmi csatornával vagy internetes újsággal is. Miért? Én is ezt kérdezem
– fogalmaz Závada Pál.
Túl nagy szava volt
A helyiségben, ahol beszélgetünk van egy gyönyörű, fekete zongora, amelynek tetején szintén könyvek tornyosulnak rendezett rendezetlenségben. Egy pillanatra Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiáján akad meg a szemem. Beugrik az őszi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, amelynek vendége volt, és több mint négy órán keresztül dedikált. Úgy éreztem, van remény, az irodalom ma is fontos, az írókat pedig kedvelik. Mondjuk, biztosan nem úgy, mint 30-40 évvel ezelőtt, amikor ha egy író közéleti témában megszólalt, az emberek odafigyeltek rá, szavának volt súlya, de ha ma például egy fontos szerző megszólal, talán csak egy szűk réteget érdekel, és az sem biztos, hogy ismerik őket az emberek. Legalábbis Magyarországon.
Závada Pál ezt egyrészt természetesnek tartja, szerinte azóta sokféle szerep kialakult, másrészt egyáltalán nem tartja bajnak, sőt. „Vannak, akik nem szépirodalmat írnak, gondoljunk csak Tamás Gáspár Miklósra, akinek a legrangosabb írókéhoz méltó íráskészsége volt, de filozófiai esszéket írt. És gondolkodóként volt meghatározó véleménybefolyásoló szerepe, amelyet ő ambicionált is – hasonlóan háború előtti és utáni elődeihez, például Németh Lászlóhoz vagy Illyés Gyulához, de az övékénél jótékonyabb következménnyel.
De azóta valóban, az ilyen befolyás általában véve csökkent, és még azt is mondanám, hogy ezekben a történelmi időkben bizonyos írni vagy szónokolni tudó figuráknak – akik ugyan nem voltak hivatásos politikusok, de erőteljesen voltak képesek megszólalni – túl nagy szava volt. Túllépték hatáskörüket – nemcsak a politikai nézeteiket, hanem az értékrendjüket illetően is, főleg, ha ez súlyos tévedésekkel és károkozással párosult.
Závada szerint ezek gyakran nemcsak ártalmatlan, jószándékú megszólalások voltak, mint valami korabeli, népszerű celebé, hanem bizonyos magatartásokat, viselkedéseket, politikai értékválasztásokat erősen befolyásoló, káros megszólalások.
A közvetlenül véleménybefolyásoló szerep tőlem idegen – ha megszólalok is, nem azért, hogy népszerűsítsem vagy terjesszem azt, ami épp eszembe jutott. Az meg pláne nem célom, hogy bármiféle pártpolitikai szólamokat támogassak.
Felvetődik a kérdés, hogy az íróknak kell-e társadalmi szerepet vállalniuk. Závada szerint annyira, mint bárki másnak. „Ha valakit megkérdeznek, válaszoljon – de szólalhasson meg anélkül is. Tegyen szóvá tűrhetetlen dolgokat, ha úgy adódik, vitatkozzon a szomszédjával, vagy győzze meg a barátait, a rokonait. Ennyi felelőssége mindnyájunknak van. Szerintem az írók nem különböznek ebben, nem az a dolguk, hogy olyan tandrámát írjanak, amelynek az a tanulsága, hogy nyissátok ki a szemeteket, mert félre vagytok vezetve.”
Závada szerint irodalmat nem ajánlatos így írni. Azt sem tartja szerencsésnek, ha egy író keresi az irodalmon túli helyzeteket – ha túl sokat gyakorolja, még a végén elhiszi, hogy ő bizony egy megmondóember.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!