Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Dr. Zacher Gábor az Indexnek adott nagyinterjújában arról is beszélt, hogy
- meddig tervez az egészségügyben dolgozni,
- miért kaotikus a helyzet a sürgősségi osztályokon,
- mennyi szakember hiányzik a rendszerből,
- mit javasol a fiatal hallgatóknak,
- toxikológusként mit gondol az aktuális drogpolitikáról.
Nem bírja abbahagyni?
Már a munkát? A könyvírást azt igen, az nem az én műfajom. Én könyvelkövető vagyok, nem könyvíró. Norbival (Kálmán Norbert, a kötet szerzője – a szerk.) is körülbelül 24 órát beszélgettünk, abból lett ez a könyv. Benne van hat kollégám, ők is megszólalnak, köztük egy lány, Zsuzsi is. A mentőszolgálatnál ma már nemcsak orvosként, mentőtisztként dolgozunk, hanem sofőrként, mentőtechnikusként, mentőápolóként is, ráadásul Zsuzsi baromi csinos, nagyon okos csaj: spanyoltanár, és egy szimfonikus zenekarban gordonkázik. Fontos látni, hogyan dolgozik férfitársaságban. Benne van Győrfi Pali is, együtt jártunk gimnáziumba, mondjuk, pont nem ismertük egymást, mert én akkor érettségiztem, amikor ő bekerült. Ma meg a mentőszolgálat ikonikus alakja.
Igen, a munkára gondoltam, hiszen nyugdíjas lett, de csak papíron. Ezt a munkát, az orvosit, a mentőszolgálatit hogyan és mikor lehet befejezni?
Azt mondtam a fiúknak, ha látják rajtam, hogy kezdek elhülyülni vagy fizikálisan nem bírom, akkor szóljanak. Most az, hogy mentőállomáson kiszállok a mentőből, és azt mondom, hogy »basszus, itt fáj, ott fáj«, az oké, de amikor a helyszínen már nem tudok odafeküdni a beteg mellé egy intubáláskor, vagy bemászni a roncsba, akkor el kell engedni.
Nem mondhatom azt, hogy csak olyan esethez megyek ki, ahol van lift vagy nem kell komoly fizikai munkát végezni.
A sürgősségi osztály teljesen más, ott egy zárt kubatúrában vagyok, az orvosi szoba, a sokktalanító, a vizsgáló, a fektetőkonyha és WC sokszögben mozgok. Múltkor néztem, hogy 24 óra alatt 10 ezer lépést tettem meg az osztályon, ami nem kevés. A mentőknél sokszor bent ülünk egy pólóban, a gatya még ott a szék karfáján, pittyen a tablet, öltözik az ember, majd kilép a mínusz 3 fokba. Lehet, hogy amíg a beszorult sérülteket kiveszik, 20-30 percet ácsorgunk a szakadó esőben. Egy idő után az ember már nem tudja ezt csinálni, egyelőre azonban nem tudom elképzelni, milyen lenne az életem a mentős munka nélkül. Sürgősségi osztály nélkül sem.
Akkor nincsen hivatalos szabályzat, minden érzés szerint megy?
Az ember elmegy nyugdíjba, mert jogosult rá, utána kérvényezi a továbbszolgálást. Az osztályon szó nélkül megadták, azt mondták, addig dolgozom, ameddig akarok. A mentőknél pedig mindig egy évvel hosszabbítanak. Jövőre 66 leszek, majd meglátom, hogy fáj-e, nem fáj-e, tudok-e mozogni, sokat hülyülök-e ez alatt az egy év alatt vagy esetleg kevesebbet. Ezek a dolgok valamelyest késleltethetők, ha az ember odafigyel magára, olvas, használja az agyát. Én egy kéthetes szabadság alatt is minden nap eljárok futni.
Szóval akkor most mindegy megy tovább: nyugdíj és munka.
Igen. Oktatás, szakértés, futás, és akkor megy minden. Egyelőre nem tudnám elképzelni, milyen lenne az élet munka nélkül. Előbb-utóbb úgyis el fog jönni nap, majd akkor meglátjuk.
Nem volt kérdés
Az orvoslásra tette fel az életét: mikor dőlt el a sorsa?
Ötödik generációs orvoscsalád tagja vagyok, világ életemben orvos akartam lenni. Két percig szóba került az űrhajós, a tűzoltó, a katona, meg a hős herceg, aki kiszabadítja a királylány című történet, de amúgy nem gondolkoztam más alternatívában.
Évtizedek óta dolgozik a szakmában. Az orvostudomány folyamatosan fejlődik, új technológiákat és módszerek ismerünk meg. Mennyi mindent kellett az évek alatt újratanulnia?
Ez nem az újratanulásról szól, hanem a folyamatról. Az egészségügyi medikális szakirodalom hét havonta megduplázódik mennyiségében, ami azt jelenti, hogy ha én toxikológiai sürgősségi ellátásból up to date szeretnék maradni, ahhoz elég sokat kell olvasnom. De az, hogy például ma hol tart az onkológia, milyen új terápiák vannak, hát gőzöm nincs róla, egyszerűen nem férne bele az időmbe, hogy ezzel foglalkozzak.
A könyvben elmondja, hogy a fiatal orvostanhallgatóknak nincs tapasztalatuk az emberekkel, ezért érdemes lenne még tanulmányaik megkezdése előtt valamilyen munkát végezniük az egészségügyben. Ezt kifejtené?
Engem csak harmadjára vettek fel az egyetemre, aminek akkor nem örültem, de 1978-ban, amikor érettségiztem – katonaság, behívás, két hét honvédség –, nem is lett volna ideális. A sikeres felvételi előtti években így dolgoztam. Jó lenne, ha valaki, akit a pontszámai alapján felvesznek egy egészségügyi felsőoktatási intézménybe, még az oktatás előtti évben legalább 9-10 hónapra elmenne az egészségügybe dolgozni, hogy egyáltalán megismerje ezt a világot, mert amikor először kell tisztába tenni egy nénit, és a gyerek elájul, vagy lát egy vérvételt és rosszul lesz, akkor jön rá, hogy nem erre a pályára való.
A gyakorlat egyfajta szűrő lehetne?
Így van, ráadásul lenne egy kis állomány is, aki mondjuk beültetné Marika nénit a kocsiba, meg felvinné a kórterembe a csomagjait.
Jól gondolom, hogy még nincsenek efelé lépések?
Az ég világon semmi. Lehet, hogy többen mondanák, hogy hát »miért kell nekem elmenni szart törölgetni, amikor én orvos leszek«. Azért, hogy megismerd a rendszert, cicám; hogy megtudd, hogy az a kollégád, akivel együtt dolgozol, milyen munkát végez; hogy majd ne úgy kerülj ki az egyetemről, hogy ott a két betű a neved előtt, és úgy gondolod, hogy aranyat szarsz.
Hálás munka
Megkereste utólag olyan beteg, akin egykor segített?
Mármint, hogy elküldött a kurva anyámba?
Akár. Vagy köszönetet mondott önnek.
Volt ilyen véletlen történet, amikor a budai mentőállomáson kocsiztam. Nyár volt, hajnalban valahonnan Pest környékéről hoztak egy kisgyereket, akinek kruppja volt, ami annyira be tud dagadni, hogy elnyomja a légutakat. A gyereknek a BAH-csomópont magasságában leállt a légzése. Elláttuk, légcsőmetszést kellett nála csinálni. Megkapta a tubusát, szépen visszajött, levegőt vett, elvittük kórházba, és aztán évekig nem tudtam semmit róla. Eltelt huszonpár év, meghívtak a Strand Fesztiválra egy beszélgetésre. Battyogunk a feleségemmel, és megállt előttem egy huszonéves, minden minden szempontból tök jól kinéző lány. Azt mondja nekem: »Megismer?« Hú, mondom, Jézus Mária!
Ijesztő lehetett.
Abszolút, abban a szituációban pláne. Mónika, a feleségem csak nézett rám… Egy sál volt a kislányon, elhúzta, és megmutatta a metszést. Ő volt az, csak picit megváltozott az elmúlt 20 évben. Édes volt, csak annyit akart mondani, hogy köszöni. llyenkor egyébként zavarba szoktam jönni, általában azt szoktam mondani, hogy nekünk ez a dolgunk.
Volt, hogy félt?
Nem. Tönkreteszi az embert, ha megijed vagy fél a feladattól. Persze, amikor fiatalka voltam, és nem volt annyi tapasztalatom, kicsit izgultam. A rutin viszont nagyon rossz dolog az ember életében, mert akkor elsikkad egy csomó dolog fölött.
Immunissá vált?
Inkább azt mondom, hogy megpróbálok kívül maradni a történeteken. Nagyon sok tragédiát átél az ember, de nem szabad belemenni. Az az beteg élete, én meg azért vagyok, hogy segítsek, ami nem mindig sikerül.
Bár elsősorban mentőorvos, mégis toxikológusként híresült el, vált mémmé. Ez zavarja, vagy inkább megtisztelőnek érzi?
Megtisztelő, persze. Ha az ember kimerészkedik a nyilvánosság elé, benne van a pakliban, hogy nemcsak azt fogják mondani neki, hogy »szép vagy, ügyes vagy, okos vagy, aranyos vagy, büszkék vagyunk rád«, hanem azt is, hogy »elmész a kurva anyádba«, és hasonló történetek. Ezeket tudni kell kezelni.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!