2022. október 5., szerdaMa Aurél napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 422,00 Ft | USD: 424,00 Ft | CHF: 432,00 Ft
2022.10.05. Aurél Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 422,00 Ft | USD: 424,00 Ft | CHF: 432,00 Ft
Kezdőlap / Kultúra / Visky András: A szenvedés benne maradt az édesanyám csontjában, tüdejében

Hirdetés

Visky András: A szenvedés benne maradt az édesanyám csontjában, tüdejében

Sokáig cipelte a történetét: 1958-ban, kétéves korában telepítették ki a Duna-delta környéki lágerbe, és – bár Júlia című drámájában már emléket állított az édesanyjának – csak most, 2022-ben született belőle regény. Hogyan formálódott a könyv az elmúlt évtizedek alatt?

Boldog történetet akartam írni, és most kíváncsian figyelem, hogy átjön-e. Az otthon – mint a szabadság boldogsága – egy sötét diktatúra idején sem biztos, hogy elvehető, mert a lelkedben magaddal viheted.

Elmondhatom, hogy átjön.

Hirdetés

Nem akarok fennhéjázó sem lenni, az otthon biztonsága megvalósíthatatlan a lágerkörülmények között, lehetetlen, olykor kifejezetten szörnyű dolgok történtek velünk, és ha az édesanyám oldaláról nézem, az ő szenvedései, kétségbeesett erőfeszítései, hogy hét gyerekét életben tartsa, teljességgel felfoghatatlanok. A szenvedése mintha benne maradt volna a csontjaiban vagy a tüdejében, elrejtette előlünk. Nagyon sok szeretetet adott nekünk és védelmezett, amíg tehette. Ennek a regénynek meg kellett születnie, és hosszú évekbe került, mire megtalálta a formáját.

Ezt a mozaikos, számozott bekezdéses formát?

A könyvnek tulajdonképpen Biblia-formája van, a bibliai szakaszok is meg vannak számozva. A Szentírás sem folyamatos történet, de úgy van összerakva, hogy mi folyamatos történetként olvashassuk a teremtéstörténettől az utolsó ítélet könyvéig, azaz a Messiás eljövetelének a megváltást beteljesítő eseményéig.

A lágerben is egy véletlenül önöknél maradt Biblia jelentette a napi olvasást és a kapaszkodót.

Annak szerettem volna kitenni magamat, hogy miképpen lehet egy töredékes történetet – hiszen egy gyermek emlékezetében képek sorozataként villan fel a múlt – folyamatos elbeszélésként elmondani. Attól kezdve, hogy a családhoz megérkezik egy angyal, aki végigköveti az egész életünket, addig, hogy az elbeszélő én szembesül a szabadság elvesztésének démoni kísértésével, a sorkatonaság élményével.

Az angyal Nényu, aki cselédlányként szegődött a családhoz, és vállalta velük a kitelepítést is, a katonaság pedig már a regény végén jelenik meg. Miért ezzel zárul a regény?

Ott értettem meg, hogy az ember lehető legszörnyűbb leleménye az, hogy önmagát gyilkológéppé tudja változtatni. És mivel egy lágerben ébredtem öntudatra, a kettő strukturális azonossága megdöbbentett.

A kivégzett fogoly

A lágerben mégsem veszítették el az emberi méltóságukat. Mi volt ennek a titka?

Nagyon meg tudja erősíteni az embert az, hogy a hitéért, a meggyőződéséért üldözik. Apám titka is ez volt, azt hiszem: szabad embernek maradni a szabadságmegvonás sötét időszakaiban. Azaz a jó oldalon állni. Nekem pedig különleges ajándék, hogy már gyermekként proskribált, megjelölt voltam, és később sem kellett számomra vállalhatatlan döntéseket hoznom az úgynevezett karrier érdekében.

227106

Fotó: Szabó Réka/Index

A rendszerváltás előtt nem is lehetett karrierem, a titkosszolgálati irataimból tudom, hogy a Securitate hozta meg a döntést, hogy nem dolgozhatok a kultúrában. Mert a kommunista diktatúra idején a kultúrában dolgozni kiváltságot jelentett, nem kellett például nyolc órát a munkahelyen tölteni, sőt a szerkesztőségi büfékben valódi kávét és virslit lehetett kapni, hogy még inkább érezzék a kultúra munkásai, hogy vesztenivalójuk van, ha nem alkusznak meg naponta és minden mondatukkal.

Dolgoztam gyárban, bányában, volt, amikor csak éjszaka engedtek dolgozni. Az is fontos tapasztalat volt, hogy állandó szabadságmegvonásban éltem, ami folyamatos feladatot adott elgondolkodni a szabadság valódi természetéről.

Gyakorlatilag kétéves kora óta…

Felnőttkoromban nem értek valódi kísértések. Egyszer próbálkoztak velem, amikor elsőéves egyetemista voltam a mérnöki karon, akkor is azért, mert túl jó tanuló lettem, talán figyelmetlenségből. Az első, majd a második vizsgaidőszak után felajánlották, hogy lépjek be a pártba. Voltak évfolyamtársaim, akik megtették a karrierjük érdekében, és nekem is ezt tanácsolták. Hogyan árulhatnám el az apámat, kérdeztem tőlük. És egyébként is, miért kell egy diktatúrában a karriert erőltetni?

A látványos szakmai karriereknek is megvolt az ideológiai áruk, lehetetlen volt szabadnak maradnod. Akik beléptek, egyébiránt nagyszerű barátaim és kiváló intellektusok, ‘89 után bizony nehezen számoltak el a pártkönyvükkel. Azt is mondták, hogy nekem volt igazam, de én ezt elhárítottam: nem az én igazságomról van szó, én is ajándékba kaptam. Létezik az igazság, és ez a szabadsággal áll párban. És ez nem az én birtokom, fordítva van, ő birtokol engem.

A lágerben, amikor már lehetett érezni, hogy előbb-utóbb mégis elengednek minket, megpróbáltak egy kommunista pártsejtet alapítani, ami persze a legtöbb lágerlakó számára nagyon vicces volt. De a börtönökben is megalapították a kommunizmussal szimpatizáló foglyok egyesületét, és azt a látszatot keltették, hogy aki belép, azt hamarabb hazaengedik. Talán a legszörnyűbb romániai börtönben, Jilaván az egyesületet hatalmi sugalmazásra megalapító foglyot végül mégis kivégezték.

Akkor ezt az igazságot ön a már gyerekként magáévá tette, pedig amit megélt, lökhette volna más irányba is.

Talán velünk azért nem történt hasonló, mert a szüleink nem hallgattak el előlünk semmit. Amikor apám hat év után kijött a börtönből, azt mondta nekünk az egyik asztali beszélgetésen, hogy ha szerencsénk lesz, mi is börtönbe kerülünk. Nagyon éles kijelentés volt, de ő nem megijeszteni, hanem vigasztalni akart bennünket. És megerősíteni az árulás mindenféle kísértésével szemben.

Többször is tanúja voltam, hogy kiszállnak a belügyesek, és házkutatást tartanak. A házkutatás elképesztő élmény volt, hiszen egy jól felépített agressziókoreográfia. Előre tudták, hogy nem találnak semmit, de hát nem is ez volt a cél. Amikor találni akartak államellenes bizonyítékokat, azokat amúgy is mindig megtalálták. Kirámolták a szekrényeket, szétszórták a fehérneműket, elvitték a könyveinket, apám jegyzeteit, és magukkal vitték minden alkalommal az apámat is.

227426

Fotó: Szabó Réka/Index

A szüleim arra tanítottak, hogy törekedjünk arra, hogy valóságos életet éljünk, márpedig a mi életünknek ezek a meghurcoltatások képezték a napi valóságát. Semmiképpen sem lett volna hiteles, ha megalkotok egy hőstörténetet, mert akkor a ’89 utáni uralkodó közbeszéd részévé váltam volna, hogy tudniillik kivétel nélkül mindenki a letűnt kor hősévé vált egyetlen éjszaka alatt.

Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg megtaláltam a regény formáját, hogy az írás valódi igazságtevés legyen, és ne az derüljön ki belőle, hogy rosszkor voltunk rossz helyen, hanem ellenkezőleg, mi bizony jókor voltunk jó helyen. A börtön meg a láger megerősített önazonosságunkban, és azóta sem vagyunk eladók.

Isten munkaköri leírása

Azzal vigasztalta az édesanyját a lágerben, hogy ezt majd megírja, ami azt jelentette, hogy valamiképpen „megbosszulja”. Ilyen szempontból tehát teljesítette az ígéretét. Azért írja az elején mégis azt, hogy a könyv fikció, mert mondjuk minden testvére másképp írná meg?

Egy regény csak akkor születhet meg, ha az ember megismeri és rekonstruálja magának a valóságot. Minden név, amit leírok – és ez nagy küzdelem volt számomra –, valóságos, a belügyesek neve, rangfokozta is. Tehát ez egy valóságrekonstrukció, és az olvasó reménységem szerint majd valóságnak érzékeli maga is, mert a regényíró a könyv megírása folyamán ezt a realitást valamennyi érzékszervével érzékelte.

Az én identitásom ebből épült fel, a láger hangjaiból, a barakk illataiból, az ott élő foglyok sokféle nyelvéből. Ha leírok egy bukaresti utcanevet például, az megkereshető. Írás közben mindig előttem volt a Google Street View, kinagyítottam a helyszíneket, sok esetben fel is kerestem különböző helyeket, és még az is segített, ha nem találtam semmit. De a regény fikció, nem memoárt írtam, hanem egy több fejezetből álló regényt. A fikció sokkal erősebb, mint a valóág, mert életténnyé vált álomi, olykor mágikus eseményeket idéz fel az irodalom nyelvén.

Ilyen élettény számomra Isten személye, olyan volt ő és olyan is maradt, mint egy családtag, aki olykor ugyanolyan tehetetlen és gyönge, mint mi, és ezt be is ismeri. Nem szeretek vitatkozni Isten létezéséről, nem is nekem, hanem neki kell bizonyítania a létezését, és ezt időről időre meg is teszi. Isten létének a bizonyítása Isten munkaköri leírásában szerepel, nem az enyémben.

A szülei nem akarták, de nem is tudták megvédeni a gyerekeiket bizonyos tapasztalásoktól. A végzetesen legyengült édesanyja – miután a gyerekei kihozzák a hullaházból – azt mondja a lágerben: „én mindig erősebb akartam lenni, mint ti, de feladtam, végre, elengedte a szívemet a szorítás, nem tudlak megóvni benneteket semmitől és senkitől”.

Ezt ő nagyon szépen el is tudta mondani később, hogy a szívrohama és a klinikai halála azzal függött össze, hogy meg akarta tartani a gyermekeit, márpedig el kellett jutnia oda, hogy a legnagyobb erőfeszítések árán sem bír életben tartani bennünket, szabadon kell engedni a verebecskéket. Sokkal inkább abban érdemes hinnie, hogy a verebecskék élete, sőt elhullása is számon van tartva, és a nagy történet részévé válhatunk mindannyian.

Ebben az evangéliumi szakaszban a veréb szó kicsinyítő képzős, és ez különösen finom döntés. Hamlet is erre a részre hivatkozik, amikor a párbaj előtt megérzi a halálát. Nem azt mondja Horatiónak, hogy minden áron túl kell élni, hanem hogy törekednünk kell arra, hogy beteljesítsük az életünket. Édesanyánknak, saját elmondása szerint, pontosan erre kellett rájönnie: nem túlélni kell, hanem végigélni és beteljesíteni azt, akik vagyunk. És ez nem évek kérdése.

Farkasok a mínusz 30 fokban

A gyerekek pedig néha csodával határos módon maradtak életben.

Péter testvérem kétszer tért vissza a halálból: el kellett engedni, de aztán mégis visszajött közénk. Először a gyermekbénulás miatt került életveszélybe, utána pedig beleesett a jeges Dunába. Előttem van, ahogy belecsúszik, és viszi a víz. Gyermekbénulásosként emberileg semmi esélye nem volt, hogy megmeneküljön. A testvéreimnek lágeriskolába kellett járni, egy ideig a saját lágerünkbe, de aztán át kellett járni egy másik településre, Borduşaniba, télen-nyáron gyalog.

Ha azon a vidéken megindul az észak-keleti orosz szél, a házakat is belepi a hó. Ez nem fikció, az egész lágert sokszor beborította a hó, egymást ásták ki az emberek, bennünket is kiástak többször is. Úgy belepte a barakkot, hogy nappal is sötét volt, nem láttunk ki. Telente mínusz 30-40 fokban gyalogoltak a testvéreim, közben hallgatták a farkasok vonyítását. Olykor a közeli árterületi erdőkből a lágerekig jöttek, lovakat téptek szét, emlékszem ezekre a képekre. Anyánknak el kellett engednie a gyermekeit, nem foghatta a kezüket.

227040

Fotó: Szabó […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/2022/09/19/visky-andras-interju-kitelepites-duna-delta-uj-regeny/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

Vérrel és kínnal áztatott földön épül fel Ferencváros új, 510 lakásos lakóparkja

Vérrel és kínnal áztatott földön épül fel Ferencváros új, 510 lakásos lakóparkja

A vörösből zöld lesz Ferencváros ipari múltjából ma már alig van látható hírmondó. Az egykori …