Van, amit sosem bocsájtunk meg magunknak

Nem mindegy, mikor jelenik meg egy lemez. Ha november 1-jén, akkor esetleg köze lehet a mindenszentekhez, előfordulhat, hogy a megjelenés napján a lemezt hallgató recenzens épp egy temetőbe tart, vidékre, keresztül a fél országon. Előfordulhat az is, hogy az első hallgatás körülményei minden újabb meghallgatáskor hozzáadódnak az album élményéhez. A The Cure új, Songs of a Lost World című albumát november 1-jén, az M5-ös autópályán hallgattam, és azon gondolkodtam közben, hogy mennyi idő alatt kopnak le az aszfaltról féknyomok, egy The Cure-lemez pedig olyan, mint az utazások haza, a kamaszkor tájaira.

Ezúttal egy olyan úton, amelynek egy részén éppen felszedték a kopóréteget, és ettől minden belassult. A The Cure-ral utazni sosem sima utazás, lassítani kell, sávot váltani, míg aztán végül elérünk a temetőbe.

Kopóréteg

A Songs of a Lost World dalairól is felszedték a képzeletbeli kopóréteget, feltárul az út a maga nyers valóságában. Ezúttal már elmaradnak a doromboló cicaslágerek, az olyanok, mint a The Lovecats vagy a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me komor, gótikus építménye mellé illesztett bombasztikus slágerek (Why Can’t I Be You?, Hey You!!!, Hot Hot Hot!!!). 

2024-ben már csak a gyásznak, a veszteséglista elkészítésének van ideje, hiszen az utóbbi években Robert Smith, a zenekar frontembere és legfőbb dalszerzője elveszítette a szüleit, és egyetlen testvérét is. A nyolc dalból álló, közel ötvenperces album a The Cure legsötétebb művészi nyilatkozata a Disintegration óta, de míg az 1989-es albumon voltak slágerek (pl. Lulabay, Lovesong), addig az új album teljességgel nélkülözi a populáris engedményeket.

Hirdetés

Elveszett, megkerült

Tizenhat évvel a talán legkevésbé sikerült The Cure-album, a  4:13 Dream után új lemezzel jelentkezett Robert Smith zenekara. Vannak olyan fiatal rajongók, akik úgy nőttek fel, hogy nem ismerték az új lemez megjelenésének érzését. A Songs of a Lost Worlddel ez is megvalósult. A The Cure a popkultúra egyik legerősebb brandje, csak így fordulhatott elő az, hogy bár az 1992-es Wish óta nem készítettek igazán jó lemezt, mégis mindig telt házak előtt játszottak. Az elmúlt három évtizedben csak négy albumot adtak ki, a Wild Mood Swingst (1996), a Bloodflowerst (2000), a The Cure-t (2004), és a 4:13 Dream-et (2008), és ezek közül talán csak a […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/zene/2024/11/19/the-cure-album-zenekar-songs-of-a-lost-world-kritika/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!