Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Az Isten is csodálkozásra teremtette őt.
Volt órája, tudhatta volna a pontos időt, hogy amikor majd visszaidézi magának ezt a különös, egyszerre éteri és mégis gyantaillatúan reális nyári délutánt, legyen a pillanatot kézzelfoghatóan igazoló fogódzója, de nem az érdekelte. Régen mindig úgy kezdte a naplóját, hogy szép akkurátusan odaírta a vonalas spirálfüzet bal felső sarkába, milyen nap, hány óra, csak azután kezdett el írni.
A névnapokról sem feledkezett meg. Nagyanyjától tanult gömbölyű, nyomtatott betűkkel odavéste a dátum alá, és ha olyan név került a papírra, amelynek viselője ismerőse, pajtása volt, fület rajzolt mellé, nehogy elfelejtse megrángatni, ha összefutnak. Később ritkulni kezdtek a bejegyzések, s még az érettségi előtt abbamaradt a naplóírás. Talán az edzések miatt, vagy a szerelem bolygatta meg amúgy is megbolydult napjait. Talán még korai volt úgy éreznie, hogy része az emberiségnek, ezért ítélte enyészetre legféltettebb titkait.
A kétely nem kedvez a romantikának.
Becsukta a szemét, ösztönösen félrefordította a fejét, és elmosolyodott. Konzerválnia kell érzékeiben az elébe táruló látványt. Majd lassan kidugta fejét a bokrok fedezéke mögül, s miközben továbbra is zárva tartotta a szemét, mosolyának másik felét megpörkölte a hirtelen rázúduló napfény. Milyen szép ez az ország, gondolta, amikor másfél órával korábban leszállt a vonatról, és körüljártatta tekintetét az állomást körülölelő, túlzás nélkül festőinek nevezhető völgykatlan alsó végében.
Könnyűnek érezte magát, alig maradt valami pénz a zsebében, és félig nyitott sporttáskájában néhány nagy gonddal összehajtogatott pólón, két vászon bermudanadrágon, egy szürke esődzsekin, pár alsóneműn, a tisztálkodási szereit tartalmazó neszesszeren és két könyvön kívül nem volt semmi. Azért nem egészen: lapult ott még egy apró ajándék, a nővérének szánta, négyszögalakú, bársonybevonatú kis ékszeres szelence, gondosan becsomagolva, mohazöld szalaggal átkötve.
Minden rendben lesz. Hosszú utánjárást követően végre talált mohazöld szalagot. Mégsem vihet neki ajándékot ennyi idő után akármilyen színű szalaggal átkötve. A nővére kedvenc színe, így mondta neki, a majd öt évvel fiatalabb kisfiúnak azelőtt, a kedvenc színem a mohazöld, mert olyan puha és mély, mint a szemed. Egészen így mondta. Halántékán lüktetni kezdett az ér. Szabad kezével megtörölte a homlokát, olyan mozdulattal, mint a palatáblát szokás, ha nem szeretnék, hogy más is elolvassa, mi volt ráírva előtte.
Ő felfedezni szeretett, nem emlékezni.
Elméletileg végtelen számú lehetőség állt előtte, hogy merre induljon, esetleg ne induljon semerre, amíg nem kérdezte meg a sárga téglaépület hűvösében egykedvűen gubbasztó baktert, hol a legtöbb a látnivaló, merre célszerű, melyik a legrövidebb, ám ő gyorsan döntött.
A váratlanul jóindulatú táj családias érzésekkel töltötte el. Mint régen, otthon. Megy, amerre a lába viszi. Amerre a tenyere fordul, vagy az orra nyúlik. Orrból bőven jutott neki, nem hagyhatta hát számításon kívül. Kifigyelte, hogy az egyik felfelé vezető, jócskán kitaposott turistaösvény közelében az erdő, akár egy nagy zöld lengőajtó, időnként szétnyílik, hívogatón megmutatja, sőt kelleti magát, majd mintha illetéktelenek számára tilos volna a bejárás, diszkréten suhogva összezárul. Ezen indult el felfelé.
A könnyű párától lüktető, álmatag dombok egymáshoz simultak, és a fenyők tűhegyén lángolt a napsütés. A gyanta erős illata szinte összeragasztotta a száját. Szomjas vagyok, gondolta.
A szomjúság ebben a hőségben fokozza az érzékenységet, és egy hosszú másodpercig úgy érezte, mintha megfosztaná realitásérzékétől is.
Körülnézett.
Nagy zöld mozi.
Lomha, zizegő szél, madárhangok, aláfestő tájzene mindenfelől. Akár egy regényben.
De merre menjen tovább.
Az egész égboltot egyetlen kromatikus színskála uralta az acélszürke és a tengerkék összeakaszkodó árnyalataiban.
Tágra nyílt szemmel bámult felfelé, mintha onnan várna útmutatást, mintha a helyes irányt a különböző szögben felcsillanó fények rejtjelezéséből olvashatná ki. Az erős, kora délutáni napsugár az egyik pillanatban szinte rárontott, és gyöngyöző homlokára vöröses hőbélyegeket nyomott, majd mire hátralépett volna, hogy árnyékmenedéket találjon, a sugarak már távoli fenyők sötétjébe olvadva utaztak tovább a dombok izzadt hátát hűsítő széllel.
Azraelt az Isten is csodálkozásra teremtette.
Egy darabig még utat tört magának a fák és az egyre sűrűsödő bokrok között a völgykaréj felső végéig, ott azonban ismét elbizonytalanodott.
De jó, hogy nem este érkezett ide.
Megállt.
Amikor leszállt a vonatról, és először felnézett a kristályos, tömött, szikrázó égre, tudata peremén rögzítette, hogy úti célját a völgykatlan felső végében, a napkorongtól távolodva, keleti irányban találja meg. Egész úton ehhez tartotta magát. Azt nem mondhatjuk, hogy egyetlen pillanatra is eltévedt volna, hiszen mindvégig nyitva volt számára a lehetőség, hogy rátérjen a táblákkal jelzett turistaösvényre. De ezt megalkuvónak találta volna.
Ne a legkisebb ellenállás irányába menj, a fülében zúgott, mintha a fák adnák egymásnak tovább, nagyanyja oly sokszor elismételt intelme.
Hideg, téli estéken, miután becipelte a fészerben odakészített, apróra vágott tűzifát, és jól bedurrantottak, így mondták, bedurrantottak a tisztaszoba kultikus cserépkályhájába, egy régi sámlin ülve lélegzetét visszafojtva hallgatta a Nagyi csodálatosan egyszerű, csodálatos, mert egyszerű történeteit jóról, rosszról, életről, szépségről. Halálról nem esett szó közöttük.
Tőle hallotta először a neve jelentését.
Akit az Isten megsegít.
Egyszer, egyetlenegyszer valami halál angyaláról is mesélt neki, de nem igazán értette. És meg is lepte, hogy ilyesmi szóba került. Az évek során automatikusan kitörlődött az emlékezetéből, csak a temetés utáni napokban, amikor a kihűlt cserépkályha előtt egyedül üldögélve válogatta a régi fényképeket, olvasgatta a feljegyzéseket, akkor jutott eszébe ugyanolyan automatikusan ez a halál angyala dolog.
Akit az Isten megsegít, gondolta, és határozottan elindult egy irányba. Amerre a völgykaréj kiszélesedett, és érzékelhetően úgy folytatódott, mintha egy nagy, sík, gyönyörű fákkal övezett magaslati futballpálya szélére ért volna.
Felsóhajtott.
Az erdőség hatalmas csöndje annyira felerősítette ezt a megkönnyebbült, mélyről jövő, artikulálatlan hangsort, hogy azt érezhette, nem ő, hanem egy mafla erdőlakó óriás sóhajtását visszhangozzák a hőpárában úszó közeli dombok.
Nevetni kezdett, közben azt figyelte, vajon visszahallja-e a saját nevetését. Mindig talált okot a vidámságra. A terebélyes fák ölelésében, mintegy saját méltósága óvott rejtekében, az idegen tekintet számára jóformán észrevehetetlenül egy pompás kastély tűnt fel az erdősáv szélétől alig kétszáz méternyire.
A Kővár.
Hát idetalált.
Meglepetten csettintett, nem gondolta volna, hogy ilyen regényesen szép. Ilyen romantikus. Ilyen tökéletes. Első látásra ennyire megfelel a lelkiállapotának. Szégyenkezett a saját menekülési ösztöne miatt.
Kétszer is későbbre halasztotta az érkezését. Nem volt rá igazi oka, magyarázatot sem talált. Ha legalább magának meg tudta volna fejteni a rejtvényt, a tudattalan ódzkodása mélyén meghúzódó, majd felszakadó belső gát valódi természetét, de nem. Végül a recepciót hívta fel azzal, hogy melyik napon érkezik. És kérte, hogy ne küldjenek ki senkit elé, odatalál ő anélkül is.
Mi volt ez.
Roppanás és szuszogás hallatszott, mint amikor egy ismerős terepen közlekedő láb váratlanul és akarata ellenére mélyebb talajra téved, megbillen a puha lépések ritmikája, és még mielőtt ismét egyensúlyba hozná, egy fűben megbúvó elszáradt faágra tapos.
De a szuszogást nem tudta mire vélni. Nem emberi szuszogást gyanított, amit alátámasztott az is, hogy nagyon lentről, a roppanás magasságából hallotta, amit hallott. A következőnek megélt pillanat végérvényesen megakasztotta abban, hogy tovább tűnődjön rajta.
A meglepetéstől hangosan felkiáltott, és a sporttáskáját önkéntelen, védekező mozdulattal maga elé hajította.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/tarca/2024/12/23/vonat-utazas-naplo-ajandek-kutya/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!