Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Elég magabiztosnak kell lennie egy rendezőnek, ha Janovics címmel tesz színpadra egy darabot, hiszen számíthat rá, hogy az emberek nagy részének fogalma sincs arról, ki volt Janovics Jenő. Persze egy színdarab főszereplőjéről nem kell tudnunk, hogy kicsoda, legtöbbször nyilván kitalált alak, Janovics Jenő (1872-1945) azonban nagyon is létezett: a Kolozsvári Nemzeti Színház nagyhatású igazgatója a legnehezebb időkben is kiállt a színházért, a magyar színjátszásért, a színészeiért.
Az első világháború alatt a személyes vagyonából biztosította a színház alkalmazottainak és nyugdíjasainak járandóságát, illetve a színház működéséhez szükséges díszleteket, jelmezeket, technikai felszereléseket. Mindemellett az elsők között ismerte fel a filmművészet jelentőségét, filmstúdiót alapított, filmeket forgatott, mozikat üzemeltetett – volt, amikor ennek bevételéből finanszírozta a színházat –, és védte a Hunyadi téri teátrumot, az élete árán is.
Casting a francia stábbal
Magának Janovics Jenőnek az élete is filmre kívánkozik, valószínűleg ezért döntött úgy ifj. Vidnyánszy Attila a társaival, a szöveget megalkotó Vecsei H. Miklóssal és Németh Nikolett-tel, hogy egy filmforgatás keretei között állítják színpadra a történetét. Ifj. Vidnyánszkynak az édesapja mutatta meg Janovics Jenő naplóját, emlékiratait, amihez a csapat komoly kutatómunkával további dokumentumokat gyűjtött, ám ki kellett találni a formát, ahogyan ezt be tudják mutatni egy színházi közönségnek.
Ez a forma lett a forgatási kerettörténet, amelynek során először is egy nagyon vicces, mégis szívszorítóan fájdalmas casting részesei lehetünk.
Talán ezekben a jelentekben kapott a legnagyobb teret az improvizáció, ami az egész előadásra jellemző: a magyar színészek arcát szuperközeliben látjuk, miközben igyekeznek megfelelni a francia stáb kívánalmainak: „túl sok vagy”, „legyél semleges”, „legyél természetes”, legyél ilyen meg olyan, a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagjai pedig zseniálisan játsszák el a kiszolgáltatott színészeket, arcukról az érzelmek leírhatatlan skálája tükröződik.
Amikor aztán megvan Janovics direktor úr (Bács Miklós), Méry bácsi, a házi tűzoltó (Bíró József), Bürger Antal öltöztető, szabó (Kardos M. Róbert) és Janovics felesége, Poór Lili (Albert Csilla) is, elkezdődhet a forgatás Janovics Jenőről. Megtudunk minden lényeges momentumot az életéből, például hogy hiába könyörögnek neki többször is, hogy ne térjen vissza Budapestről Kolozsvárra, mert le fogják tartóztatni, ő csak azért is visszamegy.
Élni akarunk!
Látjuk azt is, ahogyan 1919 őszén a románok bevonulnak Kolozsvárra, és hűségesküt várnak Janovics Jenőtől is, mint a színház igazgatójától, de ő ezt megtagadja. Az utolsó magyar nyelvű előadásra 1919. szeptember 30-án még engedélyt kapnak, azzal a feltétellel, ha a Hamlet híres nagymonológjának csak az első sora hangzik el – közönség nélkül.
Janovics azonban kinyitotta a színházat, és megparancsolta, hogy mindenki engedjenek be, így 2500 néző hallgatta végig síri csendben, amikor elmondta: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.” Mindenki tudta, miről van szó, és a csendet egy nő sikolya törte meg: „Élni akarunk!”
Ezután mindenki sírni kezdett, kint pedig már körbevették a katonák az épületet, és brutálisan megverték a távozó közönséget.
Az előadás jelenetei egyben a darabbéli készülő film epizódjai: minden rész úgy kezdődik, hogy „Un, deux, trois, action!”, és úgy fejeződik be, hogy „C’est fini!”, így a legdrámaibb pillanatokat is megszakítja egy idő után egy éles női hang. De ez egyáltalán nem zavaró, az akkori kolozsvári színészek sorsát […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!