Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Azok a generációk, amelyek beleszülettek ebbe a folyamatosan fejlődő és terebélyesedő, mindent elárasztó digitális kavalkádba – ahol bármilyen tartalom azonnal elérhető a mindenki zsebében lapuló okostelefonokon, és tucatnyi streamingplatform kínálja a filmek és sorozatok kánaánját –, el sem tudják képzelni, milyen volt az a világ, amikor mindez még nem így működött.
Amikor suli után elmentünk a srácokkal a közeli videótékába, akár egy órán át válogattunk a videókazetták között, közben átbeszéltük a filmeket egymással és a videótékás sráccal is, majd összegyűltünk valamelyikünk szüleinek nappalijában, és közösen megnéztük a kiválasztott filmet. Másnap az iskolában aztán folyamatosan erről szövegeltünk a szünetekben: végigmentünk a jeleneteken, kinek melyik volt a kedvence, és idézgettük egymásnak a legjobb dumákat. Hetente biztosan volt egy közös filmes délutánunk, a leckeírás és a tanulás kárára. A videótéka lényegében a mennyországot jelentette számunkra, mind arról álmodoztunk, milyen lenne egy ilyen helyen dolgozni, egész nap csak filmeket nézni és azokról beszélgetni.
Ennek a világnak volt Quentin Tarantino is a rajongója, sőt a „gyermeke”. Mielőtt rendezőként a Kutyaszorítóval (1992) debütált, majd a Ponyvaregény (1994) meghozta számára a világsikert, a nyolcvanas években videótékában melózott. Egész nap filmeket nézett: műfajtól függetlenül mindent, klasszikusokat és B filmeket egyaránt. Ha pedig éppen nem nézte őket, a kölcsönzőkkel beszélgetett szenvedélyesen a filmekről. Ezek az évek jelentették számára a tanulóidőszakot, a videótéka volt az ő filmes egyeteme. Szinte minden, amit látott, rögzült benne és beépült a későbbi munkáiba. Nem véletlen, hogy gyakran írták a filmjeiről: olyanok, mintha egy videótéka polcáról válogatta volna össze az inspirációkat. Mert valójában így is volt.
Tarantino órákon át képes volt filmekről vitatkozni, ajánlásokat adni, és – akárcsak mi a suliban – jelenetről jelenetre elemezni mindent. Minden részletet átrágott és végiggondolt, ezt a hozzáállást pedig magával vitte rendezőként is. Ennek köszönhetők a filmjeire jellemző, hosszú, filmes és kulturális utalásokkal átszőtt dialógusok.
Fogalmam sincs már, melyik filmjét láttam először, talán a Ponyvaregényt. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a Kill Bill első részét (2003) – már DVD-n – haverokkal néztük meg egy délután. Akkoriban már lecsengőben volt a videókazetták kora, és olyan gyorsan tűntek el a világból a videótékák, mintha soha nem is léteztek volna.
Hiába érhető el ma minden film és sorozat könnyebben, gyorsabban és kényelmesebben, sokat vesztett a világ azzal, hogy nincsenek többé videótékák. Egy varázslatos tér hunyt ki örökre, pótolhatatlanul. A mai napig rendszeresen elmegyek a garázs mellett, ahol törzskölcsönző voltam, de a videótéka helyén ma már fodrászat működik.
De vissza Tarantinóhoz: a zene, a hangulat és a szövegek miatt a Kill Bill második részét (2004) a mai napig jobban szeretem, mint az elsőt. David Carradine egyik legemlékezetesebb alakítása, legendás monológja arról, hogy Superman miben különbözik minden más szuperhőstől, örök kedvenc. Megszámlálhatatlanul sokszor újranéztem. És a végén, ahogy megteszi az utolsó lépéseit az úgynevezett ötpontos szívrepesztő technika után, miközben Ennio Morricone The Demise of Barbara and the Return of Joe című műve szól, elegáns és epikus lezárása ennek a tökéletes, modern kori bosszúwesternnek.
A kedvenc Tarantino-filmem azonban a Jackie Brown (1997). Az utóbbi időben Tarantinót is megpróbálják olyan vádakkal lerántani, hogy túl sokat „erőltette” filmjeiben a „niggerezést”, korábban a nők ábrázolása miatt is kóstolgatták. Általánosabb jelenségként is megfigyelhető, hogy ebben a hányingerkeltően képmutató, a morális felsőbbrendűség illúziójában hempergő világban a kultúra, a filmvilág újinkvizítorai, radikális gender- és feministafasisztái, illetve émelyítő wokekommisszárjai hajlamosak úgy tekinteni a 90-es évek és a kétezres évek filmes világára, mintha azok meghaladása magától értetődő lenne. Ami azonban Tarantinót illeti: nagyban hozzájárult ahhoz, hogy például Samuel „Motherfucker” L. Jackson élő legendává vált, aligha lehet ezért rasszizmussal vádolni. Ráadásul meggyőződésem, hogy a filmtörténelem egyik legvagányabb és legszexibb női karakterét is neki köszönhetjük: a címszereplő Jackie Brown figuráját.
Pam Grier 46–47 éves volt, amikor megkapta a szerepet. A hetvenes években igazi szexszimbólum volt, a blaxploitation műfaj királynője. Ezek a filmek fekete közönségnek készültek, fekete szereplőkkel. Pam Grier általában kemény, bosszúálló nőket játszott; leghíresebb, mára kultikussá vált szerepe a Foxy Brown. A kilencvenes évekre azonban teljesen kikopott Hollywoodból, mint színésznőt, gyakorlatilag elfelejtették. Karrierjének az sem tett jót, hogy zűrös magánéleti válságokon ment keresztül, a nyolcvanas évek végén pedig a rákkal is megküzdött. Nagyon nehéz éveken volt túl.
Quentin Tarantino ugyanakkor óriási rajongója maradt, és neki ajánlotta a Jackie Brown főszerepét. Pam Grier először el sem hitte, hogy még írnak számára főszerepet. A Jackie Brown aztán újraindította a karrierjét. Közel az ötvenhez is gyönyörű volt. Nem volt tele botoxszal és implantátumokkal, nem volt felismerhetetlenül bohóccá sminkelve, nem faragtatta szét az arcát, mint sok mai színésznő. Egy okos és dögös nőt alakított, aki átkúrta a palánkon a szövetségieket és a Samuel L. Jackson által játszott rafinált, nagydumás fegyverkereskedőt és csempészt, Ordell Robbie-t. Több kritikus szerint is a Jackie Brown Tarantino legjobb és legérettebb filmje. Én velük értek egyet.
Tarantinóról régóta ismert, hogy legfeljebb tíz nagyjátékfilmet kíván rendezni, mert meggyőződése szerint a rendezők pályájuk késői szakaszában gyakran hanyatlásnak indulnak, és életművüket gyengébb alkotásokkal zárják. Ezt a sorsot szeretné elkerülni. Már a kilencedik filmje, a Volt egyszer egy… Hollywood (2019) is tudatos összegzésként értelmezhető. Egyszerre tisztelgés a klasszikus hollywoodi korszak előtt és reflexió a filmipar átalakulására. A régóta emlegetett tizedik, egyben utolsó filmje körül ugyanakkor továbbra is bizonytalanság van. A korábban előkészített The Movie Critic projektet végül félretette, így jelenleg nincs hivatalosan bejelentett záródarab, noha időről időre különféle pletykák látnak napvilágot.
Tarantinónak markáns véleménye van a filmgyártás és a mozi jelenéről, illetve jövőjéről is, amely olykor komoly vitákat vált ki. Szerinte a mozi nem pusztán tartalom, hanem közösségi élmény, amelyet a streaming korszak kiüresített. Bár a film mint műfaj tovább él, a klasszikus értelemben vett mozizás jövője egyre bizonytalanabb. Ha pedig ez az élmény végleg háttérbe szorul, a világ egy újabb varázslattal lesz szegényebb, ahogyan az a videotékák eltűnésével is történt.
Quentin Tarantino 1963. március 27-én született, ma ünnepli 63. születésnapját. Isten éltesse sokáig, őt és a mozit is!
Martyn Goodacre / Getty Images Hungary)
Eric Robert / Getty Images Hungary)
Pool BENAINOUS/DUCLOS / Getty Images Hungary)
Rick Eglinton / Getty Images Hungary)
Barry King / Getty Images Hungary)
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/multkep/2026/03/27/quentin-tarantino-filmrendezo-filmek/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!