Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Marton Róbert, az apa, Pierre, a könnyeivel küzd. Györgyi Anna, az anya, Anne megrendülten lép előre. Csiby Gergely, a fiú, Nicolas, még a szerepébe merülve keresi a tekinteteket. Holecskó Orsolya, a nő, Sofia – aki miatt Pierre lelépett otthonról – szeme párásan csillog, amint meghajol.
Mi meg tapsolunk. Tapsolunk, pedig zokognunk kellene. A nézők közül többen így is halkan sírnak, szipognak. Próbáljuk felfogni azt, amit az elmúlt két órában a színpadon láttunk.
Nem egyszerű. Talán nem is lehet. Abban sem vagyok biztos, hogy a társadalom felkészült egy ilyen előadásra. Különösen egy olyan országban, ahol többnyire csak nyomokban van jelen a párbeszédre való képesség, a másikra való figyelés fontossága; ahol a szociális háló leginkább azt nem fogja meg, aki zuhan; s ahol a család is kodifikált fogalommá változott, és nem feltétlenül az a biztonságos világ, ahol fel lehet nőni, s amelyben gyereknek, anyának és apának lehetne maradni. Persze, kivételek mindig vannak, Florian Zeller A fiú című drámájában azonban a szemünk előtt elevenedik meg minden szülő rémálma.
Egy fiú lelke darabokra tört
A történetben (dramaturg: Hárs Anna) Nicolas talajt, utat, érzelmi biztonságot, célt vesztett kamasz. Szülei elváltak. Apja, Pierre beleszeretett Sofiába, aki szép, vonzó, és legfőképp fiatal. Nicolas családja széthullott, anyja, Anne boldogtalan. Bezzeg Pierre és Sofia, gyermekük is született.
A gond az, hogy a válás miatt Nicolas lelke darabokra tört. Egyedül képtelen összerakni kamasz életének darabkáit, Pierre és Anne pedig nem tudja, hogyan segíthetne rajta. Leginkább azért, mert ők is élik sebzett, újrastartolt életüket. Az önmagában nem megoldás, hogy Nicolas hol az anyjánál, hol az apjánál lakik. Nicolas kétségbeesetten kapaszkodna, de képtelen bármit is megragadni, ami megállíthatná zuhanásában. Az iskolát kerüli, hazudik, azt sem tudja, mikor és miért nem mond igazat, de azért vannak pillanatok, amikor ismét kamasz, élettel telinek tűnik. Ám mindez csak átmenet és látszat. Lelke egy megfoghatatlan, sötét hatalom foglya, a szülői kioktatás a helyes életről és gyermeki viselkedésről pedig csak még mélyebbre húzza.
Nicolas bajban van.
Elméje a végtelen bánat kútjába merül, oda, ahol minden csupa fal, ahol a kimondott szó, az eltelt perc és megtett lépés az értelmetlen élet ekhója. Ernest Hemingway fekete kutyának hívta, a tudomány depressziónak nevezi. Nicolasnak, Pierre-nek és Anne-nek nemhogy szava, gondolata sincs erre. Azt érzik, hogy baj van, ám tehetetlenek.
- Nicolas önmagát képtelen kilökni az örvényből,
- Pierre az élet megy tovább reményében él,
- Anne is a maga útját keresi, de csak fájdalmának ösvényein botorkál.
Sofia pedig… Neki ott van a saját gyereke és Pierre, minek venné a nyakába Nicolas gondját.
Mondhatnánk, a kör ezzel bezárul, ám ebben a történetben egymással soha nem találkozó körívek futnak el egymás mellett. Bárcsak minden és mindegyik összeérne…
Színházi terek, belső hangulatok
Az előadás rendezője, Dicső Dániel zseniálisan szomorút alkotott. Lehet, nem éppen visszafogott szóhasználat ez, csakhogy aki megnézi A fiú című drámát, érteni fogja, miért az. Rákay Tamás látványtervezővel együtt ugyanis olyan színpadi képet teremtett, amelyben minden és semmi sem ugyanaz.
A díszlet első nézésre olyan, mint egy lakás szobája. A bútorzat visszafogott, a harmónia félköríves, a háttérben pedig mintha egy rendezett kert sövénye zöldellne. Ám kiderül, hogy a tárgyak szerepe másodlagos, egyszerre több lakás és kórházi tér enteriőrje, a kert pedig Nicolas elméjének univerzuma.
Oda, hátra, csak ő mehet, onnan, belülről, csak ő tudna kitörni.
A fotelekbe, kanapéra pedig jelenettől függetlenül leülhet Anne is, vagy Nicolas, akkor is, ha éppen Pierre és Sofia mindennapjainak pillanatait látjuk. Dicső Dániel ezzel azt a világot nyitja meg előttünk, amely egyértelművé teszi, hogy bár minden szereplő a saját életét éli, sorsuk ebben a történetben elválaszthatatlanul ugyanaz. Együtt haladnak a végkifejlet felé – amelyen, amúgy, simán tudnának változtatni, ám mivel nem tudják, hogy ezt kellene tenniük, esélyük sem marad arra, hogy sorsukat elkerüljék.
Mi meg, nézők, éppolyan tehetetlenül szemléljük botorkálásukat, és pontosan tudjuk, vagy ha nem is, érezzük, hogy ez a történet nem érhet véget másként, csakis tragédiával. Még akkor is, ha reménykedünk, talán másként lesz. Aztán meg csak ülünk megnémulva és döbbenten, gépiesen tapsolunk… De minek is? Mert hogyan is tetszhet mindaz, amit látunk? Miért is ne tapsolnánk meg a színészeket, akik olyan elemi erővel hozzánk elénk karaktereiket, hogy a végén még ők is sírnak…
Marton, Csiby, Györgyi, Holecskó
Csiby Gergely pontosan idézi elénk a […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!