Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A kulturális finanszírozás torzulásai miatt kirobbant irodalmi és politikai vihar újabb, minden eddiginél feszültebb fejezetéhez érkezett. A vita alapját azon nyílt levél adatsorai adják, amelyet a Jelenkor és az Alföld főszerkesztői hoztak nyilvánosságra a napokban. Az adatokból feketén-fehéren kirajzolódik, hogyan nyílt szét a finanszírozási olló a hazai kulturális elitben az elmúlt öt évben.
Miközben a patinás Jelenkor támogatása 2019 és 2024 között 10,6 millióról mindössze 11,3 millióra, az Alföldé pedig 10,2 millióról 10,9 millió forintra tudott növekedni – ami a rekordmagas infláció mellett masszív reálérték-csökkenést és a puszta túlélés veszélyeztetését jelenti –, addig a kormányzati kultúrpolitikához közelebb álló lapok tízmilliós extra forrásokhoz jutottak. A Kortárs folyóirat éves támogatása ugyanebben az időszakban 14,8 millió forintról 32,8 millióra ugrott, a Magyar Napló pedig a 2019-es 17,9 millió után 2024-ben már 37,2 millió forintból gazdálkodhatott a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), és a miniszteri keretek jóvoltából.
A viszály rohadt almája
A nyilvánosságra került számok és a „kurzuslapozás” vádja után megszólalt az érintettként emlegetett Tiszatáj folyóirat is. Hász Róbert főszerkesztő lapunknak megküldte a szerkesztőség által szignózott, A viszály rohadt almája című nyílt levelet, amely ahelyett, hogy mentegetőzne, kíméletlen őszinteséggel világít rá a magyar kulturális szféra rögvalóságára.
Hász Róbert az állásfoglalást keserű, tipikusan hazai látlelettel indítja: szerinte van valami különösen és szomorúan magyar abban, amikor az irodalmi folyóiratok szerkesztői ahelyett, hogy a közös megszűnés ellen harcolnának, egymás támogatási listáit kezdik böngészni. A főszerkesztő nem tagadja a tényeket: igen, voltak lapok – köztük a Tiszatáj is –, amelyek az NKA-tól egyes években több támogatást kaptak, mint más folyóiratok. Ebből azonban szerinte semmiféle erkölcsi fölény nem következik egyik oldal számára sem.
Legfeljebb annyi látszik, hogy volt, aki hajlandó volt fölállni a főszerkesztői fotelből és végigjárni azt a megalázó magyar kultúrpolitikai akadálypályát, amelyet támogatási rendszernek nevezünk.
A főszerkesztő hangsúlyozza, hogy a Tiszatáj hosszú története során soha nem volt a mindenkori hatalom kegyeltje. A baloldali kulturális kormányzatok idején „túl népinek” bélyegezték őket, a jobboldali időszakokban pedig „túl liberálisnak” számítottak. Mivel nem állt mögöttük politikai háttér, vagyon, gazdag önkormányzat vagy tőkeerős mecénás, két út állt előttük:
az elegáns elsorvadás vagy a túlélésért folytatott küzdelem.
Hász szerint választhatták volna azt is, hogy „eljátsszák az üldözött értelmiségit”, aki inkább végignézi a lapja halálát, csak nehogy szóba kelljen állnia olyan döntéshozókkal, akikkel nem ért egyet. Ők azonban a pragmatizmust választották.
Mi nem ezt választottuk. Írtunk, telefonáltunk, pályáztunk, lobbiztunk, kilincseltünk. Igen: lobbiztunk. Ez Magyarországon valamiért sokak szemében szitokszó lett, pedig a valóság prózaibb. Aki nem szerez pénzt a lapjának, annak előbb-utóbb nem lesz lapja.
Hász visszautasítja a „kurzuslap” megbélyegzést, és arra kéri a kritikusokat, hogy lapozzák fel az elmúlt 15 év Tiszatáj-évfolyamait. Érvelése szerint a rendszer pénzéből egy nyitott, a szó valódi értelmében liberális műhelyt építettek fel, ahol kizárólag a minőség számított, nem az ideológiai címkék. Fiatal szerzők tucatjait indították el, online felületet építettek, könyveket és antológiákat adtak ki egy majdnem bedőlt vidéki folyóiratból.
Családi kasszából fizetve
A levél rávilágít arra a kulisszák mögötti valóságra is, amit a hangos irodalmi belháborúkban hajlamos elfelejteni a közvélemény: a kulturális misszió mögött gyakran súlyos egzisztenciális krízisek húzódnak meg. Hász leírja, hogy a szerkesztőségben sokszor hónapokig egyáltalán nem volt fizetés. A magyar folyóiratkultúrát nem zsíros fizetésű alkalmazottak, hanem sokszor minimálbéres vállalkozók tartották életben, akik a saját családjuk pénzéből pótolták ki a gázszámlát és a nyomdaköltséget, hogy a lap egyáltalán megjelenhessen.
A főszerkesztő szerint ráadásul a történetnek van egy olyan szála is, amiről kevesebb szó esik:
miközben most egyes lapok sérelmezik a Tiszatáj forrásait, a háttérben éppen ők lobbiztak azért, hogy a többi folyóirat ne maradjon nulla forinton – mert a döntéshozók részéről ez az opció is abszolút az asztalon volt.
A nyílt levél végén Hász Róbert a teljes magyar kultúrpolitikai berendezkedés felett mond ítéletet. Úgy véli, a magyar folyóiratkultúra valódi tragédiája nem az, hogy végül melyik lap hány millió forintot tudott kikaparni magának.
A valódi dráma az a rendszerszintű cinizmus, amely miközben titokban és elvtelenül milliárdokat oszt szét a háttérben a lojális szereplőknek, addig a valódi kulturális értékeket teremtő műhelyek számára éppen csak annyi pénzt hagy a rendszerben, hogy a túlélésért küzdő irodalmi élet szereplői egymás torkának essenek néhány millió forint miatt.
Nézőpontok és érvek
A vita nem a semmiben robbant ki. Mint azt az Index korábban bemutatta, a Jelenkor és az Alföld segélykiáltása után a többi érintett lap vezetője is megszólalt, egészen más megvilágításba helyezve a számokat. Thimár Attila, a Kortárs főszerkesztője határozottan visszautasította, hogy politikai kegyeltként kaptak volna pluszforrásokat. Állítása szerint a megemelt támogatás mögött kőkemény fejlesztések állnak. „A folyóirat teljes digitalizációja, a fiatalítás, az archívumok feldolgozása és a megnövekedett nyomdaköltségek.” Szerinte ők nem extra profitot kaptak, hanem csupán a „minimális működési feltételeket” harcolták ki.
Papp Endre, a Hitel folyóirat főszerkesztője akkor még úgy vélte, a konzervatív lapokat reflexből „kurzuslapnak” bélyegezni szakmaiatlan, és a támogatást a kulturális sokszínűség zálogának nevezte. A finanszírozási rendszer kiszámíthatatlanságának rideg bizonyítéka –, hogy a Hitel azóta teljesen megszűnt, megmutatva, hogy a látszólagos előny sem jelentett valódi védelmet.
Füzi László, a kecskeméti Forrás főszerkesztője a vidéki műhelyek speciális, kiszolgáltatott helyzetére hívta fel a figyelmet. Bár elismerte a pénzromlás tényét, óva intett a belső szekértábor-háborúktól, mert „a belső háborúk miatt a politika végül az egész folyóirat-kultúrát magára hagyhatja.”
A Tiszatáj szerkesztősége által jegyzett teljes nyílt levelet az alábbiakban változtatás nélkül közöljük.
„A viszály rohadt almája
Van valami különösen magyar abban, amikor mi, irodalmi folyóiratok szerkesztői nem a megszűnés ellen harcolunk közösen, hanem egymás támogatási listáit kezdjük böngészni.
Most éppen azon megy a vita, hogy voltak lapok, amelyek az Nemzeti Kulturális Alaptól egyes években több támogatást kaptak, mint más folyóiratok.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/2026/05/20/tiszataj-hasz-robert-nyilt-level-irodalmi-folyoiratok-vita/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!