Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Lehetett itt finom pékárut kapni, a hazai ízek kedvelői szinte sosem csalódtak a Budai Kispipa vendéglőben, később hosszan üzemelt autentikus halászcsárdaként. A budai Margit-negyed egy utolsó, elhagyatott helyének történetét korábban mindig siker övezte. Mi történt a Paksi Halászcsárdával?
„Nem olyan egyszerű ám a csárdanyitás Budapesten. Még a Műemlékek Országos Bizottsága is beleszólt a Mártírok útján lévő Paksi Halászcsárda megnyitásába. Ez pedig úgy esett, hogy az átalakításnál a kapubejárat felett egy régi, faragott követ találtak, amiről kiderült, hogy műemlék. – Persze a legmesszebbmenően figyelembe vettük a bizottság kívánságát, s a követ sértetlenül, méltó helyére építettük – nyugtatott meg az elnök. – Akadt még nehézség szép számmal, sőt még azt is kifogásolta valaki, hogy alkalmazottakat tartunk. Hát pedig halászainkat nem küldhetjük Pestre felszolgálni!” (Magyar Nemzet, 1955. február 2.)
Az 1950-es években, úgy tűnt, egyfajta csendes átalakulás kezdődött a hazai vendéglátásban (nem először), és a húsételek mellett próbáltak egyre nagyobb teret engedni a halfogyasztásnak is. A különböző, főleg Duna menti halászatok elkezdtek a fogás helyétől távolabb, így leginkább a legnagyobb piaccal kecsegtető fővárosban specializálódott haléttermeket nyitni, a nosztalgiázó csárdahangulatot a városi környezetben is megteremteni.
A Paksi Halászszövetkezet lelkes optimizmussal nyitotta meg az akkori Mártírok útján – a mai Margit körúton – halászcsárdáját, amely nem az első hasonló intézménye volt a szervezetnek. Korábban már Újpesten is sikeresen üzemeltetett egy halászcsárdát, igaz, itt a bevétel nagy része nem az ételekből, hanem a borfogyasztásból folyt be. Az új üzemegységtől sokat vártak a paksiak, elmondásuk szerint ők már felkészültek a nagyüzemi halászatra, ami bőségesen el tudja látni a vendéglőt alapanyaggal, akár napi egy-másfél mázsa hallal: „A cél szép, és most már csak rajtunk, pestieken múlik, hogy a pesti Paksi Halászcsárda teljesítse, sőt túlteljesítse tervét…”.
A hal nem csak böjti étel
A szövetkezet a Budapesten termelt nyereségből a Duna mentén halastavat létesített volna, amely a halászok számára jelentősen megkönnyítené a munkát, egyúttal kiszámíthatóvá téve a halgazdálkodást. Ehhez nincs más dolguk, mint népszerűsíteni a halételeket, megkedveltetni a pestiekkel a halászlét, a halpaprikást, a ráchalat, a rántott halat és a hasonló fogásokat.
Ekkoriban nemcsak a paksi halászokban, hanem a szolnoki halászszövetkezetben is nagy buzgalom támadt, hogy a nagyüzemben termelt halat a főváros népével megszerettessék, ezért ők is hasonló vállalkozásba kezdtek, a pest-budai horgászok pedig kisvendéglőt nyitottak.
Az olcsó halakra nem először próbálják átszoktatni az alapvetően húsfogyasztó nemzetet. Az 1930-as években a „Mondja, marha, mért oly bús? Olcsóbb a ponty, mint a hús” ikonikus, máig nosztalgikusan emlegetett plakátkampányával, rajta a könnyen megjegyezhető, sokak által – valószínűleg tévesen – Karinthy Frigyesnek tulajdonított szlogennel is
igyekeztek a leginkább csak böjti ételnek titulált hal pozícióját erősíteni.
De nincs ez másként ma sem, amikor halfogyasztásunk messze elmarad az európai uniós átlagól (az EU polgárai évente akár 25 kiló halat is megesznek, ellentétben a magyarokkal, akik 5 kilóval is beérik), ezért időnként most is kisebb kampányok igyekeznek megismertetni minket a halételek sokszínűségével.
Annak ellenére, hogy egyes folyó menti régiókban vagy épp a Balatonnál nagy hagyománya van a helyi jellegű halászleveknek, de még néhány egyéb halétel is szerepel a helyi étlapokon, ahogy egy kicsit is kezdünk távolodni a vízpartoktól, a halfogyasztás aránya szinte a nullára csökken. Legtöbben évente legfeljebb egyszer, főleg a karácsonyi időszakban esznek halat – az éves halforgalmazás 40 százaléka az ünnepi időszakhoz köthető –, a legtöbben pedig a hazai pontyot vagy az import afrikai harcsát keresik.
Az 1950-es évek derekán nagy reményekkel nyitotta meg tehát a paksi Vörös Csillag Halászati Termelőszövetkezet a halászcsárdáját a Mártírok útján, hogy ott a saját területükről kihalászott, főleg kecsegével kecsegtessék a pest-budai vendégeket. A többemeletes tömbházak közé szinte beszorult földszintes vendéglő és a villamosforgalom zajától elszigetelt kellemes kerthelyisége sokáig népszerű vendéglátóhely volt már korábban is. A halászcsárda – ha nem is közvetlen – elődjeként a XX. század első felében a magyaros, házias ízlésű ételeket felszolgáló, jó hangulatú Kispipa Vendéglő várta a vendégeket, amely az akkoriban modernizálódó Bel-Budán megmaradt a hagyományok egyfajta zárt szigetének.
A kezdetek
A teljes képhez azonban még egy bő századot lépjünk vissza az időben: a későbbi halászcsárda telkének első épületét még 1812–1813-ban építtette Eckermann József copf stílusú tervei alapján Géb (más formában Göbl vagy Göb) Lipót, hogy abban úgynevezett fehérsütőt létesítsen, ahol nemcsak kenyeret, hanem finom pékárut, kiflit, zsömlét is sütöttek – ez különböztette meg a hagyományos pékségektől. Hogy a fehérsütőből mikor lett vendéglátóhely, arról bizonytalanok a források, de feltételezhetően az 1870-es évektől már kocsma vagy vendéglő működött itt.
A bizonytalanságra épülő legendárium azt is meg szokta említeni, hogy akár Vörösmarty Mihály is rendszeresen látogathatta a műintézményt, de ennek hitelt érdemlő bizonyítékát nem lehet fellelni. Az viszont biztos, hogy 1903. április 5-én, a Budapesti Hirlap hasábjain hirdetés formájában adtak hírt a vendéglő akkori újranyitásáról:
Tiszteletteljesen jelentem a n. é. közönségnek, jó ismerőseimnek és barátaimnak, hogy a »Budai kis pipához« címzett vendéglőm (II., Margit-körut 14. sz.) udvari helyiségét mai napon megnyitottam. Egy kis paradicsommá átalakított kies üdülőhely áll tisztelt vendégeim rendelkezésére. Zamatos magyar konyhám hírneves. Mélyen tisztelt vendégeimnek mindig friss, híres budweisi, valamint a polgári serfőzdéből kitűnő »Márciusi« sört, továbbá személyesen szüretelt borokat, közte a híres »Török Gyöngy«-öt szolgálok. Minden pénteken halászlé, ráchal és turóscsusza. Kiváló tisztelettel Kersáncz Ferenc vendéglős.
Kersáncz addigra már komoly vendéglátói tapasztalatokkal rendelkezett, hiszen az 1890-es években is vendéglőt működtetett a belvárosban, majd Budafokon nyitotta meg második érdekeltségét, mielőtt Bel-Budát is megcélozta volna. Kis paradicsomát azonban nem sokáig élvezhette, mivel egészségi állapota meggyengült, és négy évvel később már kénytelen volt túladni a Margit körúti vendéglőjén, amiről szintén terjengős és hálálkodástól sem mentes hirdetésben tájékoztatta vendégeinek tág körét a Budapesti Hirlap 1906-os egyik szeptemberi lapszámában – egy évre rá pedig meg is halt.
A fénykor
A következő időszakban a Budai Kispipa néhány évente rendszeresen gazdát cserélt, de a közönsége mindig megtalálta a hazai, hagyományos ízeket. Volt, amikor a téli időszakban hetente disznótorost is rendeztek a belső kertben. Az első világháború után Forika Antal és neje vette át a vendéglő üzemeltetését, és
a már korábban is népszerű budai vendéglátóhely ebben az időszakban élte fénykorát.
Bő évtizedig […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/jardasziget/2026/01/04/paksi-halaszcsarda-budai-kispipa-vendeglo-tortenete/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!