Hirben.hu Hírben jók vagyunk! És akkor még ez is. Tehetek én arról, hogy alig maradt nekünk sebesvizű hideg patakunk, hol állhatnék áramlással szemben, mellig húzott gumiruhában, kezemben hajlékony pecabottal, hajításnyi mozdulattal kilövelve az ellenfényben megcsillanó damilt, lassan végig húzva a legyet a csobogó víz felszínén, hogy néhány perc múltával ívbehajló bottal kirántsam a légyre akadt szivárványos pisztrángot.
Sebesvizű patakjainknak lefolyásuk végén állhatok legfeljebb, lesve a pisztrángokat, amelyeket a szlovák oldalon már rég kifogtak.
De van remény, mintha mégis lenne megoldás, csak a visegrádi pisztrángos tavakhoz kell eljutnunk, és ott, ha üres kézzel mentünk is, bérelhetünk pecabotot, szákot és csontkukacot, a „csontit” bevetve a sötétzöld állóvízbe, horgunkra akadhat egy harminc-negyven dekás, tenyésztett szivárványos pisztráng. Ott, helyben, nyílt tűzön meg is süthetjük.
Ám van ennél egy még kecsegtetőbb lehetőség: átvisszük a szomszédos Ördögmalom Erdei Étterembe, ahol azon minutában el is készítik nekünk.
14
Szlovák pisztráng
Ott állok a zavaros vizű tavacska partján, távolban patak csörgedezik, de mintha nem volna közvetlen összeköttetésben a tóval, mindazonáltal jópáran ülnek a parton botjaikkal kapásra várva. Kérdezem a botkölcsönzőt üzemeltető fiatalembert, hogy vajon itt tenyésznek ezek a jószágok, ebben a tóban. Mire ő azt feleli, hogy szó sincs róla. A háta mögé mutat, ahol a kerítésen túl egy nagyobb betonteknőben hemzsegnek a halak, néha egy zsilipet felemelve áteresztik azokat a tavacskába. Kérdem, hogy akkor talán itt tenyésznek ebben a szűk betonmedencében, erre mondja, dehogy:
Szlovákiából hozzák tartálykocsiban az élő pisztrángokat, ide csak átmenetileg kerülnek.
Igyekszem palástolni csalódottságomat, mert mi tagadás, nem erre számítottam főleg az ördögmalmos lehetőség miatt, ami így már kissé más jelentésmezőbe kerül… Elhessegetem a kényelmetlen érzést, a pecától, csontkukactól azonban végképp elmegy a kedvem.
14
Irány az Örögmalom!
Nem marad más hátra, ha minden áron pisztrángot ennénk, átballagunk az Ördögmalomba, ott majd készítenek nekünk friss szlovák pisztrángot, amelyek átmenetileg megmártóztak a visegrádi pisztrángos tavakban, mintegy beszentelve megmagyarodtak. Az étlapon van vagy ötféle kiszerelésben.
Erdei étterem, a szó nemes értelmében, jószerivel fából épült szerkezet, vadásztrófeákkal kistafírozott belső terek, gyalult asztalokkal, padokkal, erdőre néző napfényes terasszal. Befogadóképessége minimum kétszáz fő. Imponáló méret itt, az erdő szélén.
Minden pad foglalt, bejutni szinte reménytelen, de az egyik felszolgáló kedvesen biztat négyünket, hogy türelem, néhány perc, és szabadul egy asztal. Közben elgondolom, hogy milyen technikai felszereltségű konyha és népes személyzet szükséges ahhoz, hogy a frissen sült pisztrángok időben és megfelelő készültségben érkezzenek az asztalokhoz, mert ha van is néhány egyéb fogás az étlapon, a sláger a frissen sült hal.
A türelmes várakozás közben, élvezve a hirtelen jött nyárias tavaszi napfürdőt, eszembe jut, hogy milyen igaz az a megállapítás, bárki mondta is, hogy egy országot legkönnyebben, és egyúttal legmaradandóbban a gasztronómiájáról lehet megismerni. Aki vendéglátásra adja a fejét, az nemcsak üzleti kockázatot vállal, de mint cseppben a tenger, az országról kialakult képhez is hozzájárul. Ha tudatában van ennek, ha nincs.
Ez a megállapítás így túl súlyosnak, komornak tűnik, mégis igaz. Mire gondolatban ideérek, felszabadul egy asztal. Leülünk. Elnézve a méretet, a tömeget, és a felszolgálók számát, megállapítom, ennyi gyakorlatom van már, hogy ez nem lesz könnyű menet, jobb, ha rászánjuk az időt. Itt, az erdő szélén, miért is sietnénk, lesz, ami lesz.
Cipóban ázott trutymó
Komótos ebédnek ígérkezik, levesekkel kezdjük: zöldségleves májgombóccal, és tárkonyos vadraguleves cipóban.
Zöldségleves: ezzel a verzióval még nem találkoztam, mintha valamilyen zsírkarikaszerű képződmény úszkálna a tetején. Nem tudtam rájönni az eredetére, hacsak nem a májasnak csak nagy jó indulattal nevezhető formátlan gombócból származik. A zöldségek legjava reszelt állagban, nincs rá jobb szó, úszkálnak a levesben, amely nem mellesleg határozottan keserű ízjegyekkel bír.
Szépen csillog az a világosbarna cipó, a teteje lenyisszantva fedőként takarja a cipó tartalmát. Szeretem a cipókat, ez itt kerek, gömbölyded, a héja ropog, friss. Nem olyan, mint a kétszer bevágott szegedi cipó, amihez túl nagy a pofánk, hanem mesebeli kerek, mert egy cipó úgy magában nem csak a mindennapi kenyerünk, hanem a legkisebb fiú tarisznyájában az elemózsia, aminek ki kell tartania addig, míg a fiú szerencsét nem próbál, és tarisznyájában csengő aranyakkal haza nem tér.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!