Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Az Indexnek adott nagyinterjúban Rakovszky Zsuzsa többek között arról beszél,
- hogyan változik az idő értelmezése az életkorral,
- miként alakultak a társadalmi szabályok és a mai világ keretei,
- hogyan élte meg a pályája elején a női költők helyzetét,
- milyen a viszonya az irodalmi közeghez,
- és hogyan látja a díjak, valamint a szakmai elismerések gyakorlati jelentőségét.
A világ nem abba az irányba megy
A Délutáni éjszaka című új kötetét olvasva az idő élménye különösen hangsúlyosnak tűnik. Korai műveiben az idő még inkább egyfajta állóvízként jelent meg, most viszont mintha egy veszteséglistát vezetne. Mi mozdult el?
Pontosan így van. A korai versekben az idő még állóvíz volt, de ahogy az ember halad előre, úgy lesz belőle veszteséglista. Ez az életkorral is jár, az én generációmból is egyre kevesebben vagyunk. Az ember 25 évesen még nem számolgatja, mennyi van hátra, de később a múlthoz fűződő érzelmi kapcsolatokat már csak az időn keresztül lehet kifejezni – azon keresztül, amit elragad tőlünk.
Hogyan lehet ezt a folyamatos veszteséget elfogadni? El lehet egyáltalán?
Nem tudom, mások hogy vannak vele, de azt vettem észre, hogy valamilyen mélyebb szinten az ember nem is veszi tudomásul, hogy megtörtént. Sokszor álmodom a halottaimmal – anyámmal, a nevelőapámmal vagy a férjemmel –, és az álomban fel sem tűnik, hogy már nincsenek. Az álmokban nem számít az életkor, sem az, hogy melyik évben járunk.
Ezeket az álmokat beépíti az írásaiba is?
Vannak időszakok, amikor leírom őket. Volt már olyan novella, amit konkrétan megálmodtam, és utána meg is írtam. Ha az ember elkezdi lejegyezni az álmokat, minden apró részletre figyelni kezd, és ilyenkor egész regényfüzéreket tud álmodni. Az írás segít abban, hogy még többet álmodjak.
Ha már az időnél tartunk: a 70-es, 80-as évek irodalmi és társadalmi „állóvize” mennyire hasonlítható a mai magyar közérzethez?
A mostanit semmiképp nem nevezném állóvíznek, ez inkább pillanatonként változik. Bár abban nőttünk fel, hogy ott lóg a fejünk felett egy atomháború veszélye, valahogy akkor ezt nem éltük át ilyen intenzíven. Ma ezerfelől jönnek a hírek, minden nap valami új történik. Bevallom, az én koromban az ember már nem vágyik kalandokra, néha jó lenne az az állóvíz, de a világ nem abba az irányba megy.
A nyolcvanas évek elején ön szabadfoglalkozású író, fordító lett. Ez egyfajta fellélegzést jelentett a rendszer nyomása alól?
Részben igen. Akkoriban a politikai nyomást leginkább a munkahelyeken keresztül gyakorolták az emberekre, szabadfoglalkozásúként ezt már kevésbé éreztem. Bár járt egyfajta bizonytalansággal, de akkoriban még a műfordítást is jobban megfizették. 1992-ben, a fiam születésekor még úgy tűnt, a rendszerváltás után minden csodálatos lesz, olyan, amilyennek a Nyugatot hittük. A legnagyobb reményünk az volt, hogy végre nem kell majd hazudni.
Egyszer említette, hogy édesanyja már gyerekkorában belenevelte: „ne hazudj”. Mennyire volt nehéz ezt betartani abban a rendszerben?
Nagyon nehéz, mert anyám egyszerre várta el tőlem az őszinteséget és azt, hogy tanuljak tovább. A kettőt akkoriban szinte lehetetlen volt összeegyeztetni. Talán ha természettudományokkal foglalkoztam volna, könnyebb lett volna, de a társadalomtudományokban ott volt a nyomás.
Íróként a fikció nem egyfajta nemes hazugság? Hol húzódik a határ?
Szerintem a fikció nem hazugság, hiszen eleve így adjuk el: ez egy kitalált történet. De írni csak a legjobb tudásunk szerinti igazat érdemes. Nem dokumentarista igazságra gondolok, hanem arra, amit az ember az életről vagy az emberekről tudni vél. Ez még a 70-es, 80-as években sem volt egészen lehetetlen.
Voltak határok – politikaiak, történelmiek –, de én sosem szerettem direktben, nevekkel vagy dátumokkal politizálni a verseimben. A módszerem mindig áttételesebb volt.
Sokan mégis a jelen kritikájaként olvassák a történelmi regényeit. Ez tudatos?
Vannak emberi és történelmi helyzetek, amik ismétlődnek, és ma talán jobban megérintenek minket. A jelen ellentétei sem most keletkeztek: most olvasom Hatos Pál új könyvét, a Hideg polgárháborút, ami rávilágít, hogy ezek a szembenállások már több mint száz éve elkezdődtek. Ha az ember egy száz évvel ezelőtti korról ír, azzal akarhat mondani valamit a jelenről is.
Egy korábbi beszélgetésben említette, hogy könnyebb olyan korban írni, ahol a szabályok világosak. Mi a helyzet ma?
Talán nemcsak Magyarországon, hanem általában Európában leépültek azok a viselkedési szabályok, amikkel az emberek tartották magukat. Régen például a válás szinte elképzelhetetlen volt, vagy ha valaki nem fizette meg az adósságát, ez társadalmi megvetéssel járt. Ezeket a szabályokat egyfajta szabadságeszmény nevében építették le, mert nem emberformálónak, hanem korlátozónak tekintették őket.
Ön szerint jöttek új keretek ezek helyett?
Olyan nagyon nem. Az is segített lebontani a kereteket, hogy bizonyos időszakokban, sokan kényszerültek ügyeskedésre a boldoguláshoz, és ez valahogy átitatta a társadalmat.
Mennyire volt rákényszerítve arra, hogy ön is trükköket alkalmazzon?
Szabadfoglalkozásúként nem voltam ennyire rákényszerítve, meg módom sem volt rá, de nem török pálcát azok felett, akiknek a képtelen szabályok miatt kellett trükközniük az éhenhalás ellen.
Hogyan lehet ebben a felgyorsult világban maradandót alkotni?
Az író nem tudósít folyamatosan az eseményekről, az az újságírás dolga. Az emberi természet nem sokat változik, az események hasonlítanak egymásra. Bár fontosak a különbségek is, a lényeg az ismétlődő emberi helyzetekben van.
Bölcs mesternők
A nyolcvanas évek irodalmi életét egy zárt, maszkulin hierarchia jellemezte. Hogyan élte meg ezt a pályája elején?
Nyilván kevesebb költőnő volt, mint költő, de ha azt kérdezzük, hogy miért van kevesebb nő itt-ott, nem feltétlenül mindig az a válasz, hogy ez a „gonosz” férfiak machinációinak a következménye. Lehet, hogy egyszerűen más érdekli a nők többségét, és viszonylag kevesen foglalkoznak akár irodalommal, akár közélettel, akár más területtel. Én személy szerint nem éreztem, hogy bármi probléma lett volna a nyolcvanas években.
Nemes Nagy Ágnes híres volt arról, hogy kikérte magának a „költőnő” kifejezést. Önben ez a fajta ellenállás mennyire zajlott le?
Hogy kikérjem magamnak? Eszembe se jutott. Van színész és színésznő, költő és költőnő – nem hiszem, hogy ez leértékelés lenne. Viszont úgy érzem, a költő a versein keresztül megformál egy alakot, egy hangot, és talán erre mondhattam korábban, hogy ez a férfiaknak könnyebb. Nem azért, mert elnyomják a nőket, hanem mert a hagyomány kisebb.
Nekem sokáig gondot okozott, hogy nem volt egy megalkotott képem magamról, mint nőről.
Tóth Krisztának vagy Szabó T. Annának például láthatóan nem jelent problémát, náluk ott van egy „nőalak”, aki beszél a versekben, és nemcsak úgynevezett „nőies” témákról. Én viszont úgy éreztem, a beszélőt legkönnyebben úgy tudom megteremteni, ha nem egy lírai ént alkotok meg, hanem több beszélőt: ezért kezdtem szerepverseket írni.
Honnan jött ez a módszer?
Angol szakos voltam, és egy négy hónapos ösztöndíjjal jártam Angliában. Ott rengeteg kortárs költőt olvastam, náluk a szerepvers nagyon bevett dolog, és ez jó módszernek tűnt. Jó dolog közelebbről ismerni egy másik nyelvterület irodalmát. Fordításból is éltem hosszú ideig, bár angolul verset írni sosem tudnék. Érdekes módon a fiam, aki fizikus, és élt kint, körülbelül ugyanolyan jól ír angolul, mint magyarul. Én maradok a magyarnál: egyszer egy barátnőmnek egy előadásához két négysoros szakaszt fordítottam le angolra kötött formában egy macskás könyvből, és erre azóta is rendkívül büszke vagyok!
Önnek az évek során újra és újra be kellett bizonyítania, hogy a hangja ugyanúgy érvényes, mint például harminc-negyven évvel ezelőtt? Többet kell bizonyítania egy női írónak?
De kinek és mit? Hozzám nemigen jut el az irodalmi közvélemény, és különösebben nem is érdekel.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!