Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Van, hogy azt mondom, érzem, hogy rokonszenves a hely, még anélkül, hogy egy falatot ettem volna, csak megnéztem az étlapot. Kedvemre való, osztrák-magyar nosztalgiába hajló kínálat, nem túl sok, nem túl kevés, éppen annyi, amennyi kell, nem törekszik túlhajtott modernitásra, el van a régi világban.
Az már kevésbé vonzó, hogy a Várkert Bazár építészeti adottságai, leginkább a monumentális belmagasság – így a téli fűtési szezonban – komoly kihívás elé állítja az üzemeltetőket, mert még ha fűtenek is mint atomerőmű, az eredmény borzongatóan hűvös légkör.
Még a párnátlan tonett székek ülőkéi is hidegek.
A kifogástalan fehér abroszok magányosan világítanak a fehér falaktól övezett tágas térben. Minden együttérzésem az üzemeltetőké, nehéz fába vágták a fejszéjüket, pedig látszik, hogy szívből, szeretettel benne vannak nyakig a saját projektjükben. Mert tényleg az van, hogy itt a Vár aljában, a pesti oldal látványával, közel a Duna partjához, patinás, történelmi épületben, környezetben megidézni a Monarchia kávéházi stílusát, hangulatát nem ördögtől való gondolat.
Ha csak hallok erről, látatlanban azt mondanám, az IDA Bistróban biztos siker. A tágas belső tér, az egymástól jó érzéssel távol eső asztalok látványa, a tükörfal, amely szinte megkétszerezi a teret, emberi lények nélkül kissé ijesztő benyomást kelt.
A századfordulót idéző kávéház vendégek nélkül siralmas látvány. Azon tépelődöm, vajon mi az oka az ürességnek. Jobban örülnék, ha azzal fogadnának, hogy üljek a bárpulthoz, megkínálnak egy pohár pezsgővel, amíg felszabadul egy asztal. Egy üres étteremben zavarba jövök, szomorú gyanakvás lesz úrrá rajtam, de most elhessegetem, abban a reményben, hogy hamarosan megtelnek körülöttem az asztalok, és beindul a csivitelő kávéházi zümmögés, elcsenhetek innen onnan néhány elejtett mondatot, beindul az emberi színjáték.
Kipukkant halászlé, elvérzett hortobágyi
A chef ajánlatot is átböngészem. Ha van halászlé, annak nem tudok ellenállni, mindazonáltal nem vagyok könnyű eset, halászlében nem ismerek tréfát. Nincs elnéző mosoly, egyfelől, másfelől, csak a tökéletesen kiegyensúlyozott, mondanom se kell, bajai típusút fogadom el. Tökkelütött felfogás, de ez van.
Nem mennék – itt és most – bele a nagy halászlé ontológiai vitába, de mindenképpen az egyszerűbb, az eredeti körülményeket rekonstruáló verziót ismerem el halászlének. Lobogtatott lé, kifogástalan paprika, és a többi. Más tájegységek leveit hallevesnek becézném, azzal sincs baj, de a halászlé elnevezés foglalt már. Ott, Baja környékén, a Duna mentén lefoglalták. A halászlé nem public domain, nem lehet csak úgy bitorolni. Jogdíjas.
Az itteniben túlfőtt harcsakockák fürdőznek, ízüket vesztették, a lé vastag, paszírozottnak tűnik, szűrt, ennek ellenére alig hordoz haltól eredő ízeket, jószerivel a túlédes őrölt paprika viszi a prímet. Sommás ítélet, de mint említettem, halászlé ügyben nem lehetek elnéző. Emellett egy pillanatra még a világválság is eltörpül, bár az is lehet, hogy a halászlé romlása is része a leépülésnek, a valóság kilukadásának.
A magyar szekcióból hortobágyi palacsintát kóstolgatok. Van, amikor már a magas labdát sincs kedvem leütni, legszívesebben el is felejteném: hagyjuk az egészet, nem voltam itt, kezdjük előlről. Az az érzésem, hogy az IDÁ-t magára hagyták, mintha már nem volna fontos, vergődik a konyha:
nem létezik, hogy ezt a hortobágyit ilyen minőségben kiengedték a konyhából. És mégis.
Vastag, kissé megfáradt palacsintában beavult, beszáradt, talán baromfi eredetű hústöltelék, nem hiszek a szememnek, se a szájamnak. Mindez édespaprikás, liszttel sűrített se leves, se mártás lében pihen, kanállal eszem, majd feladom.
Stílustalan tatár, bekeserdett húsleves
Következik a marhatatár. Ránézésre rögvest tikkel a szemem zuga a látványtól: tetejébe halmozott, kezeletlen, vastagra szelt kígyóuborka, nyers lilahagymakarika, hegyes erős és paradicsom. Zagyvaság. Stílustalanság. Az édes paprikaőrleménytől vöröslő darálthús-pépben az apró kockákra vágott nyers hagyma fokozatosan átveszi az uralmat, azt a kezdetektől fogva meglévő érzésemet erősíti, hogy paprikás hagymatatárt eszem. De már mindegy, mert a kisebbségben lévő paprikától beédesedett, hagymától beázott, itt-ott felbukkanó hús sem segít.
Füles csészében húsleves, sűrűn bezöldségelve, fridattóval és májgombóccal követi az eddigieket. Elátkozott nap ez a mai. Nem létezik, hogy egy századfordulót idéző kávéházban nem aranylik a húsleves, ami még hagyján, ahhoz képest, hogy a leves kesernyés ízű a túladagolt karalébékockáktól.
Nem hiszek a nyelvemnek,
de minél inkább kanalazok, annál inkább erősödik a karalábé íze, majd kettévágom a májgombócot, mit tesz Isten, nyers, suttogom, aztán szívom is vissza, mert mi köze van ennek Istenhez, aztán az éhezőkre gondolok, de az meg olyan demagóg, hogy azt is elvetem. Itt maradok a félig főtt gombócokkal, meg a bekeseredett húslevessel, furdal a lelkiismeret, csak tudnám, miért, és kesergek.
Kárpáti fogasfilé, folyami rák, gomba, kapor, petrezselymes burgonya. Adódik egy fontos kérdés, nevezetesen, hogy a folyami rák, amely valóban kísérője szokott lenni ennek a hagyományosan magyar fogásnak, az ténylegesen folyami rák és magyar származású-e. A folyami ráknak a farok részét és ollóinak húsát szokták ehhez a fogáshoz felhasználni, ami nem összetévesztendő a koktélrákkal, amely apró garnéla és tengeri eredetű.
Mivel csak az apró félkörbe hajló farokrészeket látom a tányéron némi shimej gomba és vajas mártás kíséretében, élek a gyanúperrel, hogy ezek inkább koktélrákok, de eskü alatt nem vallanám, mindenesetre így vagy úgy készültségük nyomán kissé gumis érzetet keltenek. A legfurcsább a fogasfilék szokatlanul vastagra és keményre sült bőrös oldala, mintha többszöri sütés eredménye lenne. Nem az a komfortosan törékeny-ropogós állag, ami elvárható lenne.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!