Nyomorúságos élete volt a fiatal lánynak, de halott nővére ruhái mindent megváltoztattak

Dunai sváb – így hívták annak a mintegy félmillió németnek a leszármazottait, akik a Duna folyását követve vándoroltak le a történelmi Magyarországra, hogy új életet kezdjenek. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után Magyarország, Románia és Jugoszlávi polgárai lettek, életük azonban a második világháború után igazán nehézzé vált. Sokukat azzal vádolták, hogy a nemzetiszocialistákkal együttműködtek a háborúban, ezért egy részük elmenekült, de sokukat kitelepítették. 

Ahogy azt a Néprajzi Múzeum legújabb kiállításának tárlatvezetésén is megtudtuk, ekkoriban mintegy 15 millió németet toloncoltak vissza Németországba Európa keleti feléről. Bár a magyar emlékezetben megvan az a történet, hogy az évtizedekkel később visszalátogató svábok a nyugati gazdagságot hozták magukkal, a történet azon része kevésbé ismert, hogy mit éltek át, amikor szinte nincstelenül vadidegenek otthonaiba költöztették be őket akaratuk ellenére, sokszor rokonaiktól, barátaiktól elszakítva.

Kirekesztés

Ulm városában található a DZM, a Dunai Svábok Központi Múzeuma (Donauschwäbisches Zentralmueseum). Az intézményt 2000-ben alapították azzal a céllal, hogy a dunai svábok történetét mutassák be múzeumi formában. Németország azon térségében található a DZM, ahová a svábok jelentős részét telepítették azzal a céllal, hogy integrálják őket a többi sváb nemzetiségű polgár közé.

Hirdetés

A betelepítetteknek azonban azzal kellett szembesülniük, hogy amíg Európa keleti részén, akár hazánkban azért voltak mások, mert ők képviselték a sváb kultúrát egy idegen kultúrkörnyezetben, Németország svábföldi lakói mellett épp olyan idegennek számítottak.

Ahogy a Dunai Svábok Központi Múzeumának igazgatója, Szalay Tamás elmondta, sok nehézségen kellett átverekedniük magukat a frissen betelepített lakosoknak. Kinézték, sokszor cigánynak nevezték őket. Mivel máshogy beszélték a német nyelvet és anyagi javaik sem voltak, csak amit épp magukkal tudtak cipelni, így az értelmiségi munkáktól, a továbbtanulástól is elvágták a legtöbbjüket.

22

Galéria: A Súlyos anyag című tárlat a Néprajzi MúzeumbanFotó: Papajcsik Péter / Index

Ráadásul a helyi lakosok a hátuk közepére sem kívánták őket. Egy elpusztult, nincstelen, háborúban kizsigerelt országba érkezett több millió éhes száj, akiket erőszakkal (politikai célzattal, hogy beolvasszák őket) más családok otthonaiba telepítettek be. Míg a dunai svábok Magyarországon földekkel, házakkal rendelkeztek és sokszor a jómódú parasztság legfelsőbb rétegét képviselték, ott kívülállókká váltak. Díszes viseleteik miatt kiváltképp kilógtak a többiek közül.

Szörnyű volt a népviseletben. Az emberek már messziről felismertek. Kívülálló voltam

– látható az idézet a kiállításon Kremer Elisabeth-től, akit 15 éves korában költöztettek ki Németországba. 

Voltak családok, amelyek elégették ezeket a ruhákat, hogy könnyebben beilleszkedjenek, de nagy volt a nélkülözés, kevés az anyag, így sokan megőrizték, egyesek pedig átalakították a Magyarországról hozott viseletet, hogy passzoljon a korszellemhez. 

Munka a halálig

Hasonló eset volt egy fiatal testvérpár, Elisabeth és Katharina ruháinak története – egy fontos különbséggel. 1944-1945 telén több mint ötvenezer magyarországi, jugoszláviai és romániai német nőt hurcoltak el a Szovjetunióba, hogy 1949-ig dolgoztassák őket.

Elsősorban 18 és 35 év közötti nőket vittek el, akiket nehéz fizikai munkára kényszerítettek. A lerombolt épületeket építtették újjá velük és munkatáborokban foglalkoztatták őket. Vastag, robusztus nadrágot és kabátot kaptak, a magukkal hozott viseletüket pedig többnyire ételre cserélték. Szabadulásuk után sokan nem tértek vissza a hagyományos öltözethez, de rengetegen haza sem jutottak.

Ez volt Elisabeth és Katharina esetében is. Elisabeth-et elvitték, sosem tért haza. Élénk kék ruhája fejkendőjével, ami hétköznapi öltözéknek készült, a most megnyílt kiállítás része. A lány sosem hordhatta.