Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Mert nem mindegy, hogy japán vagy kínai, és leves és leves között is van különbség, ám ha már így van, akkor ez a különbség legyen nagy, mert akkor az olyan, hogy az új már szinte más is, még akkor is, ha még mindig majdnem olyan. Valami ilyesmi járhatott Pierre fejében, amikor beült egy levesre a NEM Ramenbe.
Nem Ramen. Arisztotelészi vagy hegeli értelemben, az itt a kérdés. Arisztotelész szerint a „nem-lét” önmagában nem létezik, mindig egy létező hiányára utal. A másik a dialektikus megközelítés: tézis, antitézis, (tagadás), szintézis. Hegel szerint: a tagadás teremtő, dinamikus erő. A valóság fejlődése a tagadás folyamatán keresztül történik. Sartre szerint a tagadás az emberi szabadság része.
Én pedig itt toporgok Budapesten a fél futballpálya nagyságú, fagyosan üres Rákóczi téri csarnokban, érzem a hideget felkúszni a lábamban a kismedencéig, miközben azt lesem, hogy a Nem Ramen hat székéből mikor válik egy szabaddá, hogy odaülhessek a pulthoz.
Előttem még vagy egy tucat ember erre vár. Van időm a tagadás alapkérdéseivel foglalkozni. Maga a helyszín is a józan ész egyfajta tagadása, amennyiben itt, a város közepén, több mint félig kihasználatlanul áll egy felújított vásárcsarnok, elhagyatva, legyintő lemondással átadva a véletlennek.
A Nem Ramen mintha előre exkuzálna azért, ami nem, a tagadás kontextusában mégis rament kínál. Paradox, hiánymarketing plusz legendateremtés kísérlete. Azt viszont érdemes számításba venni, hogy harminc perc várakozási idő alatt a potenciális fogyasztónak túl sok ideje van arra, hogy fejében előbb vagy utóbb előgomolyogjanak a negatív gondolatok, nem lehet mindenki filozófus.
Fél óra hidegben toporgás után előkúszik a heideggeri gondolat: a „semmi” nem egyszerű hiány, hanem az ember szorongásélményében tárul fel. Mire gondolatban idejutok, felszabadul egy szék. Fagyos ujjaimat a langyos fapulton melengetem, és az étlapon szereplő mindkét tagadásmentes rament megrendelem.
Eljapánosodott leves
Az a szerencse, hogy a japánok nem tudnak kínaiul, így aztán a „lamian” szót – jelentése: kézzel húzott tészta – ramennek ejtik. Így japánosodott el ez a kínai eredetű, búzatésztás leves. Japánban, valamikor a huszadik század elején jelent meg utcai ételként. Olcsó, laktató, gyorsan elkészíthető.
Világsikere ellentmondásos módon az instant poharas kiszerelésű ramennek köszönhető.
Innen szép nyerni, mondhatnám, mert persze a gasztronómia megszállottjai visszafordították a rament erről a kommersz ipari útról, és beemelték a fine dining világába. Így aztán mindenképpen a japán gasztronómia egyik emblémája lett.
Készítését művészi szintre emelték, jelentsen is ez bármit, de nyilván az alaplé, ami a bázis, annak elkészítési módjáról van szó. Miből, hogyan, meddig. Japán-szerte számos variációja van, a szója és miso valahol mindig szerepet kap, ez utóbbi erjesztett szójapaszta. A búzatészta a betét, mondjuk így, pálcikával ki lehet halászni a léből. Jónak a lúgos vízzel készült tésztát mondják, amelyik ruganyos és aránylag vastag is, jellegzetes sárga színét ettől a kansui-nak nevezett lúgos víztől kapja.
A tészta eleinte szárazabb, morzsásabb, sok gyúrást igényel, teljes testtömeggel mennek bele. Nyújtják, hajtogatják, egy-két milliméter vastagságúra vágják. Hűtőben pihentetik, majd egy, másfél perc alatt lobogó vízben megfő, és azonnal a forró alaplébe kerül. Alacsony hidratáltságú, ruganyos tészta.
A szépség ára
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!