„Én meg csak úgy kihugyozom, b.zmeg” – Nagy Feró ezt feleli nevetve a vidéki olasz étterem pincérének, aki hosszan ecseteli (a meglehetősen finom) birsalma pálinkájuk készítésének különleges módszerét. Mire megérkezünk a vacsora helyszínére, Feró már túl van egy élénkítő presszón, és első pálinkájának fele is elfogyott, pedig az a hír járja, hogy ezt már nem issza. A mai vacsorán kivételt tesz. Megtisztelő.
Meglepő, de mediterrán hangulat uralkodik az ipari hó födte háztető alatt. Gondtalanul, jókedvűen vacsoráznak a közelünkben ülő családok, baráti társaságok. Dél már régen elmúlt, a Kossuth-díjas előadó bőszen ajánlgatja a ház birsalmapárlatát. Nem hagyhatjuk, hogy egyedül igyon. Egyet, esetleg kettőt? A beszélgetésnek mit sem árthat.
Nem tudjuk, milyen messze még az előétel, így arról kérdezem Ferót, milyen körülmények között született a mai napig frissnek, üdének ható Hamlet-feldolgozása, de a szívélyes koccintás után szinte rakétagyorsasággal a közélet, a politika lesz a téma. Nem szabadulunk.
Magyarországon senkinek sem kell részletesen ismertetni, hogy Nagy Ferót a szíve mely politikai párthoz húzza, de őt az sem zavarja különösebben, ha meggyőződése miatt bekiabálnak neki (Kötcsén), vagy azzal vádolják, hogy az alacsony nyugdíja, és anyagi okok miatt áll egyik vagy másik oldalra. A hatalom természetét a Garázs című rádiós műsor készítése és elvesztése közben értette meg. A rendszerváltás előtt úgy érezte, hogy egyeseknek mindent, neki semmit sem lehet.
Csurka István és a sólet
Feró élete nemcsak művészeti, hanem politikai értelemben is sokszínű, jelentős fordulatokkal teli. Kezdetben az SZDSZ szimpatizánsa volt, majd rövid ideig az MDF támogatójaként köszönt vissza – tévesen – a címlapokról, később a MIÉP-nél kötött ki, ma pedig már a Fidesz elkötelezett támogatója.
Miközben mindvégig liberálisnak vallotta magát.
Hogy lehet mindezt összeegyeztetni? – kérdezem tőle a vacsoraasztalnál, amíg az előételnek szánt padlizsánkrémre várunk.
Az SZDSZ-ből akkor ábrándult ki, amikor felvetette, hogy konstruktív ellenzékként segíteniük kellene Antall Józseféket, de erre Pető Iván, a párt egyik alapítója azt válaszolta neki, hogy „kitűnő zenész vagy, de ne foglalkozz a politikával”. Ehhez a témához azért szorosan kapcsolódik az örök visszatérő kérdés, hogy egy művésznek kell-e ennyire aktívan politizálnia, oldalt, pártot választania. Jót tesz-e egyáltalán jelentős életművének, mit szólnak hozzá a rajongók?
„Mindig kell választani, ezért vannak a választások. Tényleg liberális vagyok abban az értelemben, hogy tisztelem és elfogadom mások véleményét. De az elfogadáson van a hangsúly. Sosem fogom azt mondani másra, hogy ő hülye vagy egy barom, mert eltér a véleményünk. Olyat se hallhattál tőlem, hogy Gyurcsány Ferencet vagy Magyar Pétert fennhangon szidom. A világ folyamatosan változott, de én ott maradtam középen” – mondja Nagy Feró, miközben nem hagy nyugodni, hogy a Csurka István vezette MIÉP hogyan, milyen vonalakkal köthető össze az említett elfogadással, a liberális gondolkodással.
Már a második kör birsalmapálinkát isszuk, amikor arról kérdezem, hogy mit gondol Csurka antiszemitizmusáról, a cigánysággal kapcsolatos gondolatairól.
– De te szereted a zsidókat is, nem?
– K.rva sok barátom az, szerintem az egyetlen nép, amellyel érdemes összefogni, olyan fegyverük van, hogy besz.rsz.
De akkor mégis mit látott Csurkában? Nagy Feró azért, hogy a MIÉP egykori elnökének számos kérdésben – például a bankokkal kapcsolatban – igaza volt, vátesznek, nagy írónak tartja őt.

Szerinte máig él a közhiedelem, miszerint kidobták a MIÉP-ből, de akkor mi lehetett a szakítás oka? „Csintalan Sándor betelefonált a Pannon Rádióban futó, baromi népszerű műsoromba, később kérdőre vontak, hogy »mi volt ez a kvaterkázás ezzel a szocival«, miközben én boldog voltam, hogy egy jobboldali rádióban is elmondhatja a véleményét. Miért ne mondhatná? Csintalan később fideszes lett, most újra szocialista, végül visszakerült a helyére. De a rádiós affér után egyszer Dörner Gyuri meghívott egy vacsorára, ahol Csurka is ott volt. Kicsit már jó idő volt, vagyis iszogattunk is. Elkezdtünk irredenta dalokat énekelni, mert jólesett. Akkor Csurka azt súgta nekem, hogy látja, mégsem vettek meg. Emiatt akár össze is verekedhettem volna vele, de annál sokkal jobban tiszteltem” – mondja Nagy Feró, miközben pálinkától enyhén égő gyomorral vígan falatozzuk a padlizsánkrémes pirítósokat, sok-sok lila hagymával, paradicsommal, paprikával, ahogy a nagykönyvben is írva vagyon.
Finom falatokhoz nem illik a politika, így a gasztronómia felé terelem a szót. Elárulja, hogy imád főzni, a mézes-chilis rák a kedvenc étele, és azt is megtudom tőle, hol lehet normális paellát enni Pesten, illetve, ha jó sóletre vágyom, akkor a Spinozát válasszam. Még a mézes-chilis rák titkos receptjét is elmondja, de leragadok a sóletnél.
– Sóletet is készítesz otthon?
– Persze, 12 órán át főzöm.
– Libacombbal? Sábátkor?
– Komolytalan kérdés. Egy másik újságírót kérek.
– Na, de akkor teljesen kóser az egész?
– Figyelj, a sólet nagyon komoly dolog, füstölt libacombbal kell, de természetesen teszek marhahúst is alá. Este 10-kor felteszem, másnap reggel megnézem, mi történt vele. Egyszerűen imádom a sóletet.
– Már csak azzal tudnál meglepni, ha kijelentenéd, hogy maceszgombócot is szoktál csinálni.
– Nem tudok, de nagyon szívesen ennék. Szóval szólj, ha van rá lehetőség.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!