Hirben.hu Hírben jók vagyunk! „Torockó településképét a városias hangulatú tér négy oldalának egyazon korból származó, módos, klasszicista ornamentikájú, múlt századi polgári ízléssel épült lakóházai teszik egységessé és nevezetessé” – áll abban a javaslatban, amely Torockó épített örökségének a Hungarikumok Gyűjteményébe történő felvételéhez készült még 2015-ben, két évvel azelőtt, hogy a település bekerült volna a gyűjteménybe.
A település persze nem volt mindig olyan kitüntetett helyzetben, mint manapság. A napjainkban kevesebb mint ötszáz főt számláló faluban 1996-ban indult olyan műemlékvédelmi program, amely a budapesti V. kerületi önkormányzattal való testvértelepülési kapcsolat keretében jött létre, és amely lényegében a ma ismert, hagyományait őrző Torockót adta nekünk. A program ötlete Kassai Károly, Budapest V. kerületi polgármestere és dr. Román András főépítész fejéből pattant ki. Egy torockói látogatáson beleszerettek a településbe, annak népi építészetébe.
Mi lett a hagyományos faluképpel?
Torockó láttán felmerülhet a kérdés, hogy miért nem őriztük meg – vagy éppen „hozzuk vissza” – több magyar településen az egységes látképű, tájegységre jellemző építészetet.
Sári Zsolt, a Szentendrei Skanzen általános főigazgató-helyettese szerint a második világháborúig kell visszamennünk ahhoz, hogy megértsük a teljes képet. Mivel a második világháború után – különösen az 1960-as évek közepén konszolidálódó Kádár-korszakban, ami egybeesik a nagyarányú modernizációval –, szinte egyáltalán nem volt olyan kezdeményezés, amely ezt a problémát orvosolta volna, hazánkban a hagyományos faluépítészeti képek lényegében eltűntek.
Magyarországon ez az időszak egybeesett a skanzenek születésével, az emberek ezért elsősorban úgy tekintettek a szabadtéri múzeumokra, mint rezervátumokra, ahol egy-egy épületet meg tudtak menteni, azokat pedig bemutatták az utókornak.
Sem a műemlékvédelem, sem az építészeti szakma, sem a településvezetés nem volt felkészülve arra, hogyan lehet azokat a hagyományos népi építészeti emlékeket – még – felmutató utcasorokat úgy megőrizni, hogy közben a lakosság modernizációs igényét is kielégítsék.
Első kézből szerettük volna megtapasztani az ellenpéldát, és megérteni, mit tud Torockó, amit talán más település nem. Autóba ültünk, és meg sem állunk az erdélyi faluig, ahol Deák Székely Szilárd polgármester fogadott minket, és mindent elmondott.
21
Torockó így csinálta
Torockó sem mindig úgy nézett ki, mint napjainkban. Itt található ugyan a Kárpát-medence legrégebbi, 1668-ban épült, eredeti állapotában megmaradt parasztháza is, de a ma ismert fehér házak csak a XIX. század húszas éveitől kezdődően jelentek meg, és az 1870-es tűzvész után terjedtek el. (A feljegyzések szerint ekkor – a Felső és Alsó Piacsorra egyaránt kiterjedő tűz – negyven gazdának semmisítette meg minden, javarészt fából készült épületét.)
A falu mai képe nem a lakók önszántából maradt meg ilyen állapotban. A Transylvania Trust Alapítvány az épített örökség megőrzésére támogatási programot indított 1996-ban, ennek keretében 130-135 család 25 éven keresztül kapott anyagi támogatást. A pénzt karbantartásra, otthonuk fehérre meszelésére, és a hagyományos építészeti szabályok betartására fordíthatták. Néhány család alkalmanként nagyobb összeget is kapott egy-egy komolyabb felújításra.
A kicsinosodó település 1999-ben megkapta a legjelentősebb európai építészeti díjat, az Európai Unió Europa Nostra-díját,
a 138 hagyományos házból álló, egyedi népi építészeti együttes kiváló helyreállításáért. A rekonstrukció szakmai körök kezdeményezésére, a legszigorúbb műemlékvédelmi követelmények betartásával, határokon átnyúló támogatással és helyi elköteleződés eredményeként valósult meg.
A Nagyenyeden élő, de hosszú évek óta Torockón dolgozó Deák Székely Szilárd már a találkozónk elején azt mondta, hogy bár a program befejeződött, fontos hozadéka lett: az emberek megértették, hogy a házak megtartása nagy erőssége, turisztikai ütőkártyája a településnek.
Kiderült továbbá, hogy építészeti törvények nincsenek a faluban, helyette „régi területrendezési terv” van érvényben, igaz, az már elavult, újra lenne szükség. Modern házakat nem szabad építeni Torockón, a faluvezetés pedig igyekszik megtartani az épületeket, és felügyelni, hogy a tulajdonosok valóban megőrzik-e a házakat.
Így lett hungarikum
Torockó a hungarikumok közé való felvételében Hegedüs Csilla volt kulturális államtitkár játszott fontos szerepet. Hegedüs az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságban dolgozott, többek között neki köszönhető, hogy a települést először bevették az Erdélyi Magyar Értéktárba, majd előterjesztették a magyarországi Hungarikum Bizottság felé. A település 2017-ben került a hungarikumok közé, ráadásul külön kategóriát indítottak miatta, hiszen ilyen kategória – épített környezet – nem létezett. A település máig az egyetlen hungarikum ezen a listán.
Az ominózus épületeket megvenni egyébként nem olcsó mulatság, 150–180 ezer euró (60–73 millió forint) között mozog az áruk, ami a budapesti lakások árával is felveszi a versenyt. Ennek ellenére még mindig sikerül őket eladni – néha már román tulajdonosnak is. (Torockó körülbelül 500 lakosa közül 450 magyar.)
Amikor eladunk egy házat, rögtön arra kérjük a tulajdonost, hogy az épület külső részét tartsa meg. Hogy belül mennyire otthonosan rendezi be, az már mindegy, lényeg, hogy kívülről minden maradjon az eredeti állapotában
– mondta a polgármester. A központban már nem épülnek új házak, legfeljebb a völgyben, ott is inkább nyaralók, közöttük csupa modern épületet találni.
21
Az edukáció szerepe
Látjuk tehát, hogy a hagyományos faluképet visszaállító kezdeményezések célja elsősorban az épület külsejének megtartása, ami Torockón remekül működik. Magyarországon már kevésbé: Sári Zsolt szerint nálunk nem igazán volt példa arra, hogy a hagyományos épületek védelme úgy valósuljon meg, hogy közben az épületek egyfajta komfortfokozattal rendelkezzenek, a modern életmódra reflektáló, akár belsőépítészeti átalakulásokon menjenek keresztül. Az is nehezíti a helyzetet, hogy a magyar népi építészet, pláne Kis-Magyarországon (egy-két régiótól eltekintve) földalapú, vagyis tömött fal és vályogtégla. Ezek az épületek nagyon vizesek voltak az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, az emberek pedig szabadulni akartak onnan.
Az épületek szigetelése – kellő ismeret hiányában – néhány évtizede még nem volt megoldott.
A tömött fal jól szigetelt, ráadásul a klímaváltozás hatásai ellen ma is jól működne, de szigetelés nélkül a házak nagyon vizesek voltak. A másik pedig, hogy mára – bocsánat a kifejezésért – szétverték a hagyományos tájegységekre jellemző faluképeket, szinte egyáltalán nem tud működni, maradt az, ami a hatvanas-hetvenes évektől folyamatos jelen van
– magyarázta a Szentendrei Skanzen általános főigazgató-helyettese a probléma lényegét.
Egy-egy, alapvetően turisztikai régiót leszámítva alig maradt olyan településünk, ahol a lakók a hagyományos népi épületeket úgy újítják fel és őrzik meg, hogy az a hagyományos faluképet is megőrizze. Ráadásul a szóban forgó épületek nagy része tájházként vagy múzeumként működik, nem lakóházként funkcionál.
Sári Zsolt Zolnay Pál A ház című 1975-ös dokumentumfilmjére utalva azt is mondta, hogy voltak ugyan kezdeményezések, de nem sok sikerrel.
Zolnaynak az volt a felvetése, hogy – a hatvanas, hetvenes években, amikor óriási mennyiségben tűntek el ezek az épületek – fiatal építészeket elvisz egy faluba, hogy meggyőzzék a helyieket, ne kockaházakat építsenek, hanem a népi építészet jegyeit felmutató, általuk tervezett épületeket. Senkit nem tudtak meggyőzni, ellenállás volt a hagyományos épületekkel szemben, mert nem látták a helyiek, hogy azok jól modernizálhatók. A régit, a komfort nélkülit, a vizes, dohos épületet látták bennük.
Későn jött az áttörés
Sajnos az áttörés – amikor a helyiek rájöttek, hogy ezek a települések turisztikai lehetőségeket rejtegetnek – már későn jött, teljes településrészek és utcaképek nem tudtak megújulni, hiszen az 1960-as évektől az 1980-as évek végéig majdnem egymillió kockaház épült a vidéki Magyarországon. Ezeknek legalább a fele olyan, amelynek létrehozása korábbi épületek lebontásával vagy átépítésével járt.
A lakosságnak is nagy szerepe volt a változásban, és abban, hogy a hagyományos épületek eltűntek a településekről. A már korábban említett szigetelés csak egyetlen ok, nem szabad megfeledkezni azonban a változó életmódról sem. Nagyon sok épület, különösen a kisebbek, tehát a szegényparasztság épületei, amelyek három helyiségből álltak, nehezen voltak elképzelhetők a modern életben. Két-három generáció élt közös fedél alatt, a hatvanas évektől kezdve viszont egyre inkább dominált az individualizáció.
Néhány védett település
Sári Zsolt szerint a belsőépítészet modernizációjának is el kellett indulnia, de ez nem volt végiggondolt olyan szempontból, hogy miként lehetne azt a népi építészeti emlékek megőrzésével párhuzamba állítani. Néhány település védett maradt, de nem a védettség lett az általános szempont.
Magyarpolányban, a Bakonyban például 1968-ban 46 épületet műemlékké nyilvánítottak. A település 1990-ben a nemzeti örökség része lett. Itt a kőházas építkezés a jellemző, vagyis teljesen más az anyaghasználat, így ezek az épületek összességében jobban megmaradtak, mint a földalapú […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!