Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Máté Gábor leköszönő színigazgató az interjúban többek között elmondja, hogy
- karaktergyilkosságot kellett átélnie a Gothár-ügy után;
- ma az ország ügyeit érintő viták helyett a célkeresztbe kerülő emberek azonnali lebontása zajlik;
- boldoggá teszi, hogy az utolsó évében került színpadra ifjabb Vidnyánszy Attila rendezése, a némacsend;
- valami brutális dolog történik a darabban, hiszen egy ember színházi eszközökkel ugyan, de iszonyatos módon megöl egy másik embert;
- a némacsend előadása után zokognak a nézők;
- az Ódry Színpad ma üres, hol járkáljanak máshol a szellemek;
- nem árt, ha 15 év elteltével változás történik, ez is talán példát akarna mutatni;
- készülő könyvében a bulvárosítás miatt szeretné elkerülni a személyeskedésnek tűnő elemeket.
Két különleges bemutatója volt a Katonának az elmúlt hetekben: melyikkel kezdjük?
Amelyikkel szeretné.
Az Octogon Ayn Rand Az ősforrás című, 700 oldalas, filozofikus regényéből készült, a némacsend pedig, ifjabb Vidnyánszky Attila rendezése, valamiféle Hamlet-utánérzés.
Az Octogont már régóta terveztem, aztán úgy jött ki a lépés, hogy ez lett az utolsó itteni rendezésem. Mielőtt még olvastam volna a regényt, láttam egy felvételt egy színházi feldolgozásról, ahol építészmérnökök rajzoltak rajzasztalon, és ez nagyon izgalmasan volt teátrális. Aztán amikor elolvastam a regényt, megjelent a két főszereplő, akikben két olyan magatartásmintát véltem felfedezni, amiről, úgy gondoltam, ma Magyarországon érdemes beszélni. Ez nem aktualizálás, semmi ilyen nincs a darabunkban, kis fricskák vannak, persze.
Karaktergyilkosság a médiában
A rettegett építészkritikust például fülön lövik.
A néző ingerküszöbét át kell lépni: ha azt mondjuk, hogy valakit lelőttek, már meg se rezdülünk. Naponta lőnek le valakit, háború dúl a szomszédunkban, de a füllövésről eszünkbe juthat a Trump-féle merénylet.
Úgy gondoltam, nem árt, ha ez hirtelen odarántja a nézőt, de ennyi.
Viszont a két főszereplő magatartása – az egyik hajlíthatatlan, nem akar kompromisszumot kötni, ragaszkodik a művészi elveihez, a másiknak viszont nincsenek skrupulusai – ma is erősen jelen van ebben az országban. És anélkül, hogy ezt sulykolnám, azt remélem, hogy a néző a végére megérti, hogy azért ez ide szól. Erre jutottam.
Az olvasópróbán a színház oldalán lévő videó tanúsága szerint beszél a jobboldali hatalom alatt kiépült médiabirodalomról, ami hasonlít a darabbeli médiacézár vállalatára, és azt mondja, hogy egyre mérgesebb. Miért?
Az amerikai médiabirodalom egyik legfontosabb eleme a karaktergyilkosság – és ezt nekem is meg kellett élnem. Velem is megtették, ezért úgy éreztem, hogy kötelességem erről beszélni.
Mire gondol?
Arra, amikor a Gothár-ügy nyomán nagyon rövid idő alatt eljutott odáig a jobboldali sajtó, hogy nekem azonnal le kéne mondani, és valótlanságokat hordtak össze. Kabátlopási ügybe kevertek, és onnantól kezdve rendkívüli, megmagyarázhatatlan sokaságú, 137 ellenem szóló cikket sikerült termelniük igen rövid idő alatt, amit az az ügyvéd, aki ilyenekkel foglalkozik, se látott még addig. A mai karaktergyilkosságok ezt már jóval túlhaladták. Engem akkor ez nagyon megviselt, és nyilván maradt bennem ezzel kapcsolatban feszültség.
Akkor ragasztották a Katonára, hogy zaklatószínház.
Igen, és kormányülésen foglalkoztak a személyemmel, azzal, hogy le kellene mondanom. Miközben én voltam az egyetlen ebben az egész történetben, aki lépett, hiszen Gothár Péter távozott a színházból. Ebből lett aztán a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) bedarálása, és még sorolhatnám, milyen problémákat okozott.
A karaktergyilkosság nem is olyan hangsúlyos a darabban.
Nem hangsúlyos, de benne van, ahogyan a Tasnádi Bence által alakított Howard Roarkot – aki egyszerűen csak következetes és nem hajlítható, kompromisszum nélkül igyekszik a saját művészi életét bonyolítani – egyszer csak fölhasználják valamire és kikezdik. El is mondja a Toohey nevű szereplő, hogyan lehet egy ilyen embert tönkretenni, mert azt, hogy rossz építész, nem lehet rá mondani. Viszont, ha kitépi egy légy szárnyait, azt az emberek megjegyzik. Tehát botrányba kell keverni.
Ezt látjuk ma a közéletben?
Az ország ügyeit érintő viták helyett a célkeresztbe kerülő emberek azonnali lebontása zajlik.
Több rétege van a műnek, ami Trump kedvenc könyve is.
Ezt én is a próbaidőszak alatt tudtam meg.
Filozofikusságát tekintve pedig ahhoz hasonlítható, hogy Vidnyánszky Attila megrendezi Marx A tőkéjét a Nemzeti Színházban.
Már a tavalyi műsorterv része volt, hogy a Nemzeti bemutatná A tőkét. Figyelemre méltó vállalkozás, semmi problémát nem látok benne, sőt. Szeretem az olyan színházat, ami nem konkrét drámából születik. Magam is csináltam ilyen előadásokat, és szeretek is úgy ülni a színházban, hogy nem tudom, mit várhatok. Az egyik legizgalmasabbnak tűnő vállalkozása lenne a jelen Nemzeti Színházának A tőke előadása.
Kedves szemtelenség
Említette az SZFE-t, illetve hogy szereti, ha nem tudja előre, mi fog történni a színházban – és meg is érkeztünk a másik bemutatóhoz, az ifjabb Vidnyánszy Attila által rendezett némacsend című előadáshoz, amiről kétféle véleményt hallottam.
Az egyik a magáé.
Nem, a magáé. Eszerint ez egy zseniális produkció tele áthallásokkal, utalásokkal és fantasztikus gondolati mélységgel, de a többség szerint, akikkel beszéltem, ez egy kétórás követhetetlen katyvasz. Az előbbit csak öntől hallottam.
Tényleg?
Igen. Mindenki más kicsit vagy nagyon értetlenül állt ez előtt a produkció előtt. A próbákról itt is vannak fent videók a színház oldalán, és ott felmondják a Hamlet szövegét a színészek. A néző tehát, aki jegyet vált az előadásra, azt gondolhatja, hogy itt mégiscsak valami Hamlet-szerűség lesz, de hát teljesen mást kap, és nem biztos, hogy mindenki szereti, ha meglepik. Ez nem a közönség félrevezetése?
Ez egy játék. A nyílt próbán a rendező és a színészek játékból úgy tettek, mintha ezek a szövegek elhangzanának. Szerintem ez megengedhető, kedves szemtelenségnek tartom. Egyelőre egyébként minden engem igazol, mert minden ilyen vélemény ellenére veszik a nézők a jegyeket, rimánkodunk néha, hogy hozzon vissza valaki egyet, hogy tudjunk adni másnak.
Tényleg?
Egyelőre ez a helyzet. 2026. január 31-én befejezem a színházigazgatást, és rendkívül büszke vagyok erre az előadásra. Külön boldoggá tesz, hogy pont az utolsó évemben került színpadra, mert az ilyen nagyon szokatlan színházat szeretem, és végre született egy olyan előadás a Katonában, amelyik ennek a kritériumnak 100 százalékig megfelel. Én nyilván, hogy mondjam, egy szőröstökű valaki vagyok… Elnézést, látom az arcán…
Csak próbálom lefordítani.
Ez azt jelenti ebben a szakmában, hogy valaki már sok mindent látott. Szóval nagyon jól ismerem a Hamletet, magam is játszottam, Claudius is voltam, rendeztem a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-darabot, tehát kívül-belül ismerem a művet. Nem tudom magam beleképzelni annak a nézőnek a helyébe, aki úgy jön ide, hogy ugyan tudja, mi az a Hamlet, de nézi, és rájön, hogy nem ismeri, mert csupa olyan dolog van az előadásban, amit megpróbál megfeleltetni. Emellett az előadás erősen épít a mozgásra, és ez mindig egy kicsit nehezebben érthető.
Tehát a nézőnek nem feltétlenül azzal az attitűddel kell beülnie, hogy mindent meg akar érteni. Bizonyos dolgokat nem érteni, hanem hagyni kell.
De akinek már volt apja akár élő, akár halott, annak értenie kell, milyen az, amikor a fiú találkozik az apja szellemével. Ezt a fiú és az apa oldaláról is ismerjük. Azt is át kell tudni éreznünk, milyen az, amikor két világ úgy ütközik össze, hogy a két apa múltja olyan módon terhelt, hogy a két fiú, Hamlet és Laertes párbajában az apák a fiúk nyakában ülnek.
Zokogó nézők
Tehát a nézőnek nem kell feltétlenül mindent érteni, de ismernie kell a Hamletet?
Ezt azért lehet érteni. A lényeg, hogy az egész előadás csodálatosan kivitelezett, a díszlet és a rendkívül invenciózus zene is. Figyelhetem a remek koreográfiát, a színészek odaadását – ez már önmagában annyi pozitívum, hogy nekem bőven elég.
Olyan, mintha egy idegen nyelvű előadást néznék, ahol bedöglött a tolmácskészülék.
Ahogy a híres olasz rendező, Giorgio Strehler mondta: egy jó színházi előadásnak nyelvi megértés nélkül is el kell tudni jutni a nézőhöz. Ezzel tökéletesen egyetértek, sőt azt is szeretem, amikor vita van, amikor az egyik néző ezt mondja, a másik azt, az egyik elutasítja, a másik zokog a nézőtéren. Márpedig zokognak.
A díszlet megértéséhez nem kell nyelvtudás, de itt is csak a bennfentesek tudhatják, hogy a hajdani SZFE aulájáról, az Ódry Színpadról van.
Ez a díszlet önmagában egy olyan erős gesztus, amitől, sajnos, olyan számomra, mint a Hamlet ismerete. Annyi minden fűz ehhez a díszlethez, külön öröm számomra, hogy a rendező ezt választotta a színpad terének. Azért is, mert maga a Hamlet is tulajdonképpen egy színház. És az is gyönyörű, hogy ifjabb Vidnyánszky Attila a Hamlettel ebben a térben ismerkedett. Egy nagyszerű, különleges Zsótér Sándor-vizsgán ifjú Vidnyánszky Attila játszotta a dán királyfit. Bennem mindez színházi értelemben vett érzelmi hullámokat keltett.
A közönség viszont értetlenül állhat előtte.
A néző természetesen nem kell, hogy mindezt tudja, ez mégis mindenestül áthatja az […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!