Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Egy slank, hatalmas szemekkel pislogó, fekete macska az egyetlen kapaszkodónk az Áradás (Flow) című animációs filmben, amely egy egészen különleges, posztapokaliptikus világba kalauzol el bennünket 85 perc erejéig. Lettország Oscar-nevezettjéről van szó, amely a díjátadón két kategóriában is esélyes, de az Áradás megkerülhetetlenségét az is erősen fogó ceruzával aláhúzza, hogy a világpremierje a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Un Certain Regard versenyszekciójában volt, és azóta bárhol vászonra kerül, nem csak a nézők, hanem a kritikusok is körbetapsolják. Teszik mindezt teljes joggal.
Manapság egy picit túlságosan is hozzá vagyunk szokva, legfőképp a Disney-animációknak hála, hogy az állatokról szóló filmekben a szereplők táncolnak, beszélnek, viccelődnek, rosszabb esetben énekelnek, akár rappelnek is. Az Áradás ennek a bugyuta, 6 éveseket célzó irányzatnak mutat egy hatalmas fityiszt azzal, hogy a lehető legkomolyabb tálalást kapta az író-rendező Gints Zilbalodistól, és írótársától, Matiss Kazától, akik – bár mágikus elemeket pakoltak a filmjükbe, mindenféle párbeszéd nélkül rakták le elénk a mozivászonra a végeredményt.
Az, hogy a készítők mennyire imádhatják a valóságban az állatokat, önmagáért beszél. A főszereplő macska már-már hátborzongatóan valósághűen viselkedik. Halat lop a kutyáktól, kicselezi őket, majd egy gazdátlanul álldogáló családi ház felső ablakán bemászva, a napra fekszik, hogy a puha ágyon aludjon. Aztán felkel, kinyújtózik, ásítozik, mielőtt kénytelen-kelletlen nagy útra indul. Az Áradás címe egészen beszédes, a filmben a világvégét egy bibliai méreteket öltő özönvíz okozta, amely újfent támadásba lendül. Emiatt a fekete cicának menedékre kell találnia, mielőtt a hatalmas hullámok a vesztét okoznák.
Akinek van macskája, jól tudja, hogy néha mennyire nehéz életben tartani ezeket a kis dögöket. Esnek-kelnek, nem vigyáznak magukra, az a mondás sem véletlen, hogy egy cicának kilenc élete van. Az Áradásban, bár kevés ideig tartunk a főszereplővel, legalább tízszer harap kis híján fűbe a magányos fekete cica. És még csak az sem húzza ki teljesen a slamasztikából, hogy egy, az útjába úszkáló ladikon barátokra lel: egy labrador, egy lemúr, egy vízidisznó, és egy kígyászkeselyű társaságában.
Annak ellenére, hogy szavakkal nem szólnak egymáshoz az állatok, akik tulajdonképpen Noé nélkül alkotják meg a saját mini-bárkájukat a túlélésük érdekében, nonverbálisan mégiscsak erősen kapcsolódnak egymáshoz.
Néha viszályaik vannak, máskor megmentik a másik életét, és általuk a film alkotói olyan univerzális témákról beszélnek, amelyek bennünket, a vászon előtt ülő embereket is mozgatnak. A macska megtanulja, hogy barátok nélkül nehéz a túlélés, a kutya épp ellenkezőleg, a falkájától egy kicsit elszakadva végre kockázatot vállal, na és a lemúr a saját kárán okulva jön rá, hogy eddig túlságosan kapaszkodott a múltba. Míg a madár? Nos, az ő sztorija az, ami különösképpen varázslatos módon ér véget, és nehéz is bármi konkrétat mondani róla, anélkül, hogy őrült teóriákba bocsátkoznánk.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!