Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Rögtön a megnyitása után különleges zenei és társadalmi fészek alakult ki az erzsébetvárosi Almássy téren. Számos téren merész és újító volt, és bár lendülete még a rendszerváltás után is kitartott egy ideig, az ezredforduló után mégis be kellett zárni a ’80-as évek kultikus szabadidőközpontját.
„Volt-e ellenkultúra a nyolcvanas évek Magyarországán? Úgy emlékszem, volt. Rengetegen utáltuk azt, amihez a hivatalos kultúrában hozzá lehetett férni, és sokan voltunk, akik a saját önkifejezésünkre a Nyugaton ellenkultúrának nevezett megnyilvánulásokban találtuk meg a formát. (…) Az ellenkultúrának voltak félhivatalos színhelyei is: külvárosi művelődési házak, mint a Ganz, a Kassák Klub, az Ikarusz, egyetemi klubok, mint az Eötvös Klub (Hordó), a Bercsényi Klub, a Ráday Klub, a Közgáz Klub, az Egyetemi Színpad, olyan felügyelt rezervátumok, mint az Ifjúsági Park, a BBS, a Lágymányosi Közösségi Ház, a Fiatal Művészek Klubja, az Almássy téri Szabadidőközpont, a Petőfi Csarnok, és voltak olyan, rövid ideig működő valódi »szabad övezetek« is, mint a balatonboglári kápolna” – emlékezett meg Klaniczay Gábor történész, az 1970–1980-as évek ellenkultúrájának kutatója a jelenség mikéntjéről, formáiról, a korszak jelentős helyszíneiről.
A kései Kádár-kori, bizonyos szempontból megengedőbb kultúrpolitika ernyője alatt ugyanis, ha támogatva nem is, de mégsem feltétlenül tiltva, inkább tűrve számos könnyűzenei formáció alakult, legyen az beat-, rock-, majd később popzenekar, valamint az 1980-as években megjelenő alternatív vagy underground együttes. Az ellenkultúrának számos megnyilvánulása volt lehetséges,
kezdve egy házibulitól a meztelen éjszakai balatoni fürdőzésen keresztül avantgárd kiállításokig,
happeningekig, performanszokig, lakásokban tartott felolvasóestekig, szabadegyetemekig vagy éppen pinceszínházakig. Ugyanakkor – ahogy Klaniczay kiemeli – minden megnyilvánulás között leginkább a rockzene játszotta a központi szerepet. Különösképpen pedig azok az irányzatok és zenekarok, amelyek – akárcsak a világ nyugati felén – szakítani kívántak „a beatkorszak híressé lett és a szórakoztatóipar által beszippantott sztárjaival”, és velük szembefordulva kezdtek egyfajta amatőrnek tűnő, lázongó zenét játszani.
Az Almássy térre megépült, eredeti funkciója szerinti úttörő- és ifjúsági ház pedig
két olyan mozgalomnak adott szinte szabad teret, amely a maga módján valamelyest lázadónak, a rendszerrel szemben kritikusnak számított:
a népzenének és táncháznak, valamint a fővonaltól eltérő könnyűzenének. Emellett a központ élen járt a peremhelyzetű, kallódó városi rétegek bevonásában, számukra programok, mentálhigiéniás foglalkozások szervezésében.
A kiskertek vége
Az Almássy tér, akárcsak számos más pesti köztér története a 19. század második felében az akkor nagy lendületet vett városfejlődéssel kezdődött. A mai tér övezetében korábban csak a várost kiszolgáló kiskertek, gyümölcsösök terültek el, valamint a közelben húzódott Entz Ferenc, a szabadságharc százados honvéd főorvosának – akit a világosi fegyverletétel után eltiltottak a hivatása gyakorlásától – mintaszerű magánkertészete, majd később tanodája.
Ahogy azt az Építészfórum a Baross térrel foglalkozó írásában is megemlítette, a mindenfelé sorakozó kertes házakkal derűs, falusias hangulatot árasztó környék a vasút megjelenésével kezdett rohamosan fejlődni, a mai Rottenbiller utcai–Fiumei úti (Graben) vonaltól a belváros felé tartó térség az 1870-es évektől folyamatosan beépülni. Amikor a Wesselényi utcát elkezdték kiépíteni, az eredeti tervek szerint a belváros határát képező városfal helyén kialakuló Kiskörúttól a Városligetig vezették volna, ez a tengely azonban a mai Almássy utca már korábban is meglévő vonalával megszakadt, a szabályos négyzetes raszterbe itt egy háromszög forma furakodott.
Magát a teret 1879-ben alakították ki, amely fennállása első éveiben még egy nevesincs térség volt. Az 1895-ös keltezésű közigazgatási térképen az akkori írásmód szerint a környék nagy részét birtokló nemesi család után Almásy tér névvel szerepel; akkorra már a Wesselényi utca folytatása, a „Dembinski utcza” is megépült a Városligetig. A téren eleinte rendszeres piac működött, ezzel szolgálva az egyre jobban benépesülő Külső-Erzsébetváros lakosait egészen a mai Klauzál téren létrejött III. számú vásárcsarnok 1897-es megnyitásáig.
A századfordulón megjelentek a munkásegyletek, amelyek tagjai nemegyszer itt gyülekeztek, és innen indították tüntetéseiket, felvonulásaikat az akkori Tisza Kálmán, mai II. János Pál pápa térre, ahol már 1869 óta rendeztek rendszeresen nagygyűléseket, május elsejei ünnepségeket. A tér történetét bemutató városkutatás megemlékezik arról, hogy 1913-ban itt építették fel adományokból a főváros első közkönyvtárát, amely iránt azonban hamar megcsappant az érdeklődés, és az 1950-es évek elején végül lebontották.
Úttörő- és ifjúsági ház
A tér és a Szövetség utca között húzódó keskeny, de hosszú foghíjtelekre, amely helyén az 1940-es években még vendéglő és borozó állt, az 1970-es években ismét művelődési intézményt terveztek. A VII. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1976-ban hagyta jóvá az itt létesítendő úttörőház építési tervét. A Straub Éva, Jakab Zoltán, Somogyi Pál (LAKÓTERV) tervezte épület funkcióját azonban egy évvel az 1983-as átadó előtt a felmért igények szerint megváltoztatták, így az végül Almássy téri Úttörő és Ifjúsági Ház, Szabadidőközpont névvel nyílt meg.
A művelődési, közösségi épületek mesterséges megteremtésére vonatkozó igény nagyjából a 20. század közepétől merült fel intenzíven, amikor a városiasodás során számos olyan hagyományos színtér szűnt meg, amely korábban a találkozásra, kulturált szórakozásra adott lehetőséget. Épp ezért kellett megteremteni olyan, többfunkciós intézményeket, amelyek a kikapcsolódás mellett az iskolán kívüli oktatás, nevelés szerepét is felvállalták, és alkalmasak voltak színházi, zenei, prózai előadások mellett kiállítások és különböző klubfoglalkozások befogadására, közkönyvtár elhelyezésére.
A szocializmus évtizedeiben hatalmas lendülettel épültek a falusi és városi kultúrházak, művelődési házak,
az alapfunkciók mellett jól szolgálva a propaganda gépezetét is.
Egy 1965-ös rendelkezés még inkább igyekezett felgyorsítani a művelődési intézmények létrehozását, ez azonban a következő évtized végén megjelent tanulmány alapján felemásra sikeredett. Valahol a személyi háttér nem volt megfelelő, másutt nem kapták meg a megfelelő hátteret: „az ország művelődési otthonainak egynegyede gyenge feltételek mellett gyenge teljesítményt nyújtott (…) s mindössze egyhuszada (5%) feltételrendszere és teljesítménye volt egyaránt jónak mondható.” Épp ezért az 1980-as években ismételt fellángolással újabb művelődési házak létesültek országszerte.
Ekkor született meg például a Bán Ferenc tervezte Megyei Művelődési Ház Nyíregyházán, a Reimholz Péter VIDEOTON Művelődési Központja Székesfehérváron és Makovecz Imre jászkiséri Művelődési Háza. A kibővülő hálózat azonban a rendszerváltás után talajt vesztett, és a házak nagy részének állapota a források, érdeklődés vagy az igény híján leromlott. Az épületek a túlélés reményében volt, hogy új funkciókat vettek fel, vagy éppen bezártak. Így járt az 1983-ban nagy reménnyel átadott és izgalmas bő évtizedet felmutató Andrássy téri Szabadidőközpont is.
Ki mit tud?
Az Almássy tér és a Szövetség utca között húzódó, kétoldalt zártan beépített foghíjtelek beépítése komoly feladatot jelentett mind a tér funkcionális elrendezése, mind a megfelelő építési technológia kiválasztása szempontjából. Nem volt lehetőség olyan megoldásokat alkalmazni, mint a korszakban épült kőbányai, váci vagy gödöllői művelődési házak esetében, ahol az épület középpontját látványosan dominálja a nagyszabású, kör alakú színházterem.
Az Erzsébetvárosban ezzel szemben egy szűk térben kellett […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!