Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Továbbra is forrnak az indulatok az irodalmi életben az idei Kossuth-díjak kiosztása körül: kulturális szereplők nyílt levélben támadják a döntéshozókat, amiért szerintük összeférhetetlen, hogy egy jelölőbizottsági tag, Mezey Katalin fia, Lackfi János Kossuth-díjban részesült. A „családban maradó” elismerés ügyében mindkét érintett megszólalt az Indexnek. Mezey szerint ő nem is jelölte a fiát, és a szavazáson sem vett részt, Lackfi pedig úgy fogalmazott: „Zavarba ejtő és megtisztelő, de én nem adtam, hanem kaptam a díjat.”
A hivatalos válaszok azonban nem csillapították a kedélyeket, sőt: az ügy az irodalmi élet legmélyebb törésvonalait hozta felszínre. Kukorelly Endre író korábban az Indexnek fejtette ki, miért érezte kötelességének aláírni a Nagy Ákos által kezdeményezett nyílt levelet. Az író nem finomkodott a jelenség értékelésekor. L. Simon László aztán közösségi oldalán reagált Kukorelly szavaira. A Nemzeti Múzeum korábbi főigazgatója szerint az író évtizedek óta „rengeteg blődséget” fogalmaz meg a művészeti díjakkal kapcsolatban.
Kukorelly Endre most az Indexhez eljuttatott válaszában élesen visszautasítja L. Simon László személyeskedő hangvételét, és a magyar állami díjazási rendszert szakmaiatlannak, cinikusnak, sőt bizonyos esetekben „észak-koreai” típusú nepotizmusnak nevezi.
- Az író szerint elfogadhatatlan, hogy Mezey Katalin irodalmi döntéshozóként közreműködhetett saját fia, Lackfi János kitüntetésében, és hangsúlyozza, hogy ez a tendencia súlyosan rombolja a kortárs kultúra presztízsét.
- Kukorelly leszögezi, hogy megszólalását nem a saját elismerése utáni vágy, hanem az igazságérzete diktálja, miközben fájlalja, hogy valódi szakmai óriások (mint Térey János vagy Borbély Szilárd) állami elismerés nélkül hunytak el a rendszer elfogultsága miatt.
Kukorelly Endre levelét most teljes terjedelmében közöljük.
„L. Simon Lászlónak
Blődség? Megfűszerezek? Gyaláztam volna? Személyeskedtem volna? Szívem joga kritizálni írói teljesítményt? Futballhuligánok módjára füstbombákkal és féltéglákkal dobálok? Ragadt rám? Sem vagyok tisztában? És így tovább, ezekre mind nem fogok reagálni, kedves Laci, mivel az már, ahogy írod, monográfia.
Nem veszem végig tehát, mer ’ rövid az élet: de egy-két hazugságodhoz »(ne haragudj, a mostani után már nem tudok finomabban fogalmazni)« egy-két mondat. Mezey Katalin »igen sokrétű irodalomszervezői tevékenységéből« a Sárvár-projektért nagy tisztelet. Egyebekről nincs tudomásom, mert a »minden kuratóriumban ott döntök« nem teljesítmény. A Szépírók Társasága akkori elnökeként 1x voltam a József Attila-díj-bizottságban – az Írószövetség delegáltjaként épp Mezey volt a kuratórium elnöke. Akkor 12 (!) »írószervezet« döntött volna »demokratikus« szavazással (az Írószövetségen, a Szépírókon és a JAK-on kívül mind fantom, klón, volt egy Gyurkovicsból és Hernádiból álló kéttagú írószervezet is!), és Kati javaslatát, hogy, úgymond, »szavazzunk«, azzal tudtam megakadályozni, hogy felálltam – stb., hosszú volna itt elmesélni. Ám Mezey Katalin írói teljesítményéről soha 1 szót sem szóltam.
Lévén az számomra nem ismeretes.
Lackfi Jánoséról se beszéltem, noha arról volna mit, alkalomadtán szívesen el is mondom, de az más – amúgy ennél forróbb – pite.
Fontosabb, érdekesebb és veszélyesebb kérdés.
Ám, szegény Kati, szegény János!, Isten bizony, személyesen semmi bajom nincs velük! Illetve nem volt; mert ez itt most valamiképp azért már személyes »baj« is. Nem értem ugyanis, hogy tudták ezt meglépni. Erős az empátiám, belátom, nem lehet most könnyű nekik, de hát – a koczka el vagyon vetve.
Mert függetlenül attól, hogy Lackfi egy jehudimenuhin-e, vagy mágazoltán, ilyen egyszerűen nincs!
Nem létezik!
Hogy anyu, évtizede irodalmi főzsürorként, előbb Babérkoszorúzza a fiát, majd Kossuth-díjat szavaz meg neki.
Függetlenül attól, hogy épp bent volt a szobában, vagy kint.
Mert a kint is, bent is egérfogás, tudjuk, nem megy.
Észak-Koreában talán – maradnék e metaforánál.
Mindezt korrupciónak, akár nepotizmusnak nevezni valóban eufémizmus. A »nokiás dobozba, és a nagycsaládi ebédnél diszkréten átadta« idillt nem tudom értelmezni, de nem a »vád« »gyalázatos«, hanem ez az egész. Nem Háyról beszélek, nem is Szurcsik Józsefről, Rubold Ödönről vagy Gaál Józsefről, stb., hanem az egésznek – nevezzük »NER«-nek – a tendenciájáról. Olyan, a rendszerrel (hozzám képest bizonyosan) nem feltétlenül szemben állóknak is úgy kellett meghalniuk, hogy nagyságrendileg fontosabb a művük, mint a díjazottak közül szinte bárkinek az elmúlt 16 év alatt. Hogy csak Ferdinandy Görgyöt, Kemenes Géfin Lászlót, András Sándort, Papp Tibort, Borbély Szilárdot, Térey Jánost vagy Fehér Bélát említsem.
Természetesen valamennyiünknek vannak poétikai, politikai, sőt emberi preferenciái, de aki a/egy szakmában van, az tudja, hogy ki merre mennyi. Még ha utálja is az illetőt, távol áll tőle, idegesíti, irigy rá, az ellenséges klikkbe tartozik, ha soha senkinek, még saját magának se vallja be! De – így még jobb – kizárólag az tartozik egy szakmához, aki ezeket tudja!
Aki nem tudja – kontár.
Tele van velük a mindenség. Ízlésdeficit, frusztráció, irigykedés. Csupa emberi dolog amúgy, nem akarom őket bántani.
Viszont tapasztaltam, miként működik a grundon: egymást nem ismerő kisfiúk is öt perc után mindent tudnak, és amikor választásra kerül a sor, nem a legjobb haverjukat – anyuka nem a fiát –, hanem legjobbat választják.
Mellékszál ehhez képest az az orbitális csúsztatás, hogy a szétesett irodalmi közeg »elsősorban« azok felelőssége, »akik 2010 előtt mindent megtettek a Magyar Írószövetség szétveréséért«. Korántsem. Az Írószöv. nincs szétverve, sokan pusztán otthagytuk, mert nem állt ki bizonyos emberi értékek mellett stb. Persze az ő felelősségük is, ne tagadjuk.
Az enyém biztos.
Hagytuk a kortárs irodalom presztízsét ilyen mélyre zuhanni. Súlyos felelősséget érzek.
Valóban nem tudom, hogy pl. a József Attila-díjakról aktuálisan ki dönt – nagyon nem transzparens, és, nem vagyok »szórakozott« (te szórakozol a szavakkal egy olyan dologban, ami súlyosan járul hozzá a kortárs magaskultúra értékvesztéséhez, presztízsének hanyatlásához), nincs kapacitásom ezzel foglalkozni. »Ennyire tájékozatlan vagy figyelmetlen« vagyok: de minden józan, nem észak-koreai pillantás felméri az »eredményben« a nietzschei ressentiment paradigmáját, a díjazók cinikus szakmaiatlanságát, pártpolitikai elfogultságát, a bosszúálló, »most mi jövünk« attitűdöt. Aki nem, az elfogult.
Indoktrinált, vagy rajta van, mint te, a fizetési listán.
Ehhez képest teljességgel mellékes, hogy a »díjakhoz járó oklevelet a kultúráért felelős miniszter, míg másokat a miniszterelnök vagy a köztárssági elnök írja alá«, és hogy miféle »testületekben […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!