Hirben.hu Hírben jók vagyunk! „Elnök Úr, meg kell mondjam, ilyen megtiszteltetésben a Nobel-díj átvétele óta nem volt részem. Ebben a házban itt állni és ezt az ünneplést átélni, nos, ezt nem olyan egyszerű elviselni” – ezekkel a megrendítően őszinte szavakkal köszönte meg Krasznahorkai László az Akadémia alapításának 200. évfordulójára kibocsátott Ezüst Emlékérmet. A Nobel-díjas író vallomása a „mondatok magányáról” és az elismerés elviselhetetlen súlyáról csendes, mégis feszült figyelmet parancsolt az Magyar Tudományos Akadémia (MTA) patinás dísztermében, ahol a magyar szellemi élet színe-java gyűlt össze.Azonban ez a szakrális, Kurtág és Bach zenéjével átszőtt ünnepség nem egy vákuumban zajlott, hanem egy tudatosan vállalt szellemi közegben.
A kutató és az író ugyanazt keresi
Ahogy arról korábban beszámoltunk , az MTA 200. évének felvezetése nem maradt politikai él nélkül: Kollár László főtitkár a székház előtt az értelmiségi bátorságról és az Akadémia autonómiájáról beszélt. Az esemény ezután az MTA patinás dísztermében folytatódott, ahol a tudományos és művészeti élet színe-java gyűlt össze, hogy köszöntse az irodalmi Nobel-díjas írót.
A benti ünnepséget Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke nyitotta meg. Beszédében a kutatói és az írói hivatás közötti mély, sokszor láthatatlan párhuzamokat kereste. Szerinte mindkét pályát ugyanaz az elemi erő mozgatja: a megértés szándéka. Úgy véli, az írás éppúgy szemlélődéssel kezdődik, mint a tudományos munka, és mindkettőhöz intellektuális alázat kell.
A megértés szándéka belátást is igényel. Annak felismerését, hogy a világ és benne mások tapasztalata mindig gazdagabb annál, mint amit elsőre gondolunk. Ez az intellektuális és érzelmi alázat a legnagyobb írók sajátja. Sokszor mondjuk, hogy a jó kutatót a kíváncsiság hajtja: nem azt akarja igazolni, amit eleve gondol, hanem azt próbálja kideríteni, hogy mi az, ami ténylegesen igaz
– fogalmazott az elnök, aki szerint Krasznahorkai László munkássága tökéletes példája ennek a megalkuvás nélküli igénynek. Kiemelte, hogy ahogy a geometriához, úgy Krasznahorkai világához sem vezet „királyi út”, az olvasónak is erőfeszítést kell tennie a megértésért. „A művészet emlékeztet minket a világ nem mérhető, pusztán átélhető tapasztalataira. Az ember nem csupán racionális, hanem érző, néha boldog, de alapjában véve remélő lény. Korunkban az információ bősége könnyen keltheti a tudás illúzióját, miközben a másik ember megértése egyre nagyobb erőfeszítést igényel a 21. században” – tette hozzá.
Nem az országnak, hanem az embernek
Az esemény következő szónoka Ferenc Győző, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) ügyvezető elnöke volt, aki rögtön a lényegre tapintott: az irodalmi Nobel-díj körüli örökös és heves vitákra. „Míg egy kémiai Nobel-díj ritkán vált ki indulatokat, az irodalmi elismerésnél a vállalkozásnak és az érzelmeknek az a hőfoka, amely fellángol, bizonyára páratlan”. Ferenc Győző egy fontos pontosítást is tett, amely a hazai közvéleménynek szólt:
„a Nobel-díjat nem egy országnak vagy népnek, hanem személyes teljesítményre ítélik oda.”
A SZIMA ügyvezető igazgatója szerint Krasznahorkai látnoki életműve az apokaliptikus tervek közepette bizonyítja a művészet erejét.
A díjat akkor is megérdemelte volna, ha egyetlen mondata sem jelenik meg idegen nyelveken. Az írót senki nem bízta meg a munkával; feladatát maga jelöli ki a semmi ellenében, bizonytalan kimenetellel, amihez a tehetség mellett óriási elszántság és szellemi függetlenség kell.
Az ügyvezető elnök szerint a Nobel-bizottság felismerte, hogy az a nyelvteremtés és művészi megformáltság, amelyet Krasznahorkai létrehozott, az olvasó emberiség becses értéke, és ezzel a díjjal az író számára már biztosítva van a „birodalmi halhatatlanság”.
A hivatalos köszöntők után a délután egyik legvárttabb pillanata következett:
maga a szerző lépett a pódiumra. A díszteremben feszült csend támadt, amikor Krasznahorkai László belekezdett a felolvasásba.
A 2008-as Seiobo járt odalent című regényéből választott részleteket, amely a transzcendens szépség és a műalkotások szakralitásának titkait kutatja. Az író jellegzetes, hömpölygő mondatai saját előadásában nyerték el végső erejüket. A közönség – soraiban akadémikusokkal, művészekkel és tisztelőkkel – lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a szöveg életre kel.
Hangosan kell olvasni
A dísztermi ünnepség egy rendhagyó kerekasztal-beszélgetéssel folytatódott, amelyet Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője moderált. A beszélgetés résztvevői – Gács Anna irodalomkritikus, Selyem Zsuzsa irodalomtörténész és Máté Gábor színművész – nemcsak elemzőként, hanem rajongó olvasóként is vallottak a szerzőhöz fűződő viszonyukról, amit Szegő találóan „tudományos-fantasztikus teljesítménynek” nevezett a szerző jelenlétében.
A moderátor kérdésére, hogy ki mikor vált Krasznahorkai-olvasóvá, Gács Anna egyetemi éveit idézte fel. Elmesélte, hogy a Sátántangót egy olyan szemináriumon olvasta először, ahol Flaubert és Thomas Mann műveivel került egy sorba, és ez a „tudás és regény” közötti feszültség azóta is meghatározza olvasói élményét.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!