Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A Válásguru egy furcsa szakítás és egymásra találás története, és a szerzője, Tristan Petitgirard azt mondja: számára a színház maga az élet – nagyban.
A magánéletben, a társas kapcsolatainkban ugyanis sosem engedjük meg magunknak, hogy az érzelmek teljes skáláját megéljük. Mindig van rajtunk egy álarc, hogy á, ezt sem mondhatom, azt sem – a drámaíró feladata, hogy ezeket a blokkokat feloldja. A néző pedig azt mondja, hogy ó, hát én is pont ezt éreztem, miért nem tudtam ugyanígy kimondani, mint a szereplők a színpadon?
– magyarázza a francia színész, író, rendező, akivel azelőtt ültünk le beszélgetni, hogy a Rózsavölgyi Szalonban megnézte volna saját darabja előadását – Ullmann Mónikával, Brasch Bencével és Józan Lászlóval, Őze Áron rendezésében –, amitől egyébként el volt ragadtatva. Nyolc országban játsszák a darabját, de ez tetszik neki a legjobban.
Tristan mindezt úgy meséli, hogy közben el is játssza az elvarázsolt nézőt.
A színházlátogató azért fizet a jegyért, hogy ne kívülálló szemlélőként, hanem a történet részeseként élje meg az előadást, ahol a színész sír, szenved, rosszul érzi magát, és engem mindig elbűvöl látni ezt ez illúzióról szóló szerződést, ami a néző és színészek között létrejön.
A Rózsavölgyi Szalonban nagyon tetszik neki az a koncepció, hogy a nézők asztalnál ülnek, előadás előtt ihatnak egy kávét vagy bort, a színészek pedig tőlük karnyújtásnyira játszanak, és bár a nézők tudják, hogy profi színészeket és kitalált történetet látnak, mégis nevetnek és sírnak – elhiszik, amit látnak.
„Ez csodálatos. Ezt soha nem tudom megunni, ezért hiszek a színházban, mert ellenétben azzal, ami a moziban történik, nincs akadály, ami elválasztaná a nézőt a színésztől. Minden rendezői munkámnak ez a lényege, ezen dolgozom, ezzel a rezgéssel, ami a színészektől érkezik a nézők felé.” Azt nem merné állítani, hogy mindez megváltoztatja nézők életét, de hogy másfél órára kihozzák őket a saját életükből, az biztos. És ez nem kevés.
Kockázatos színdarab
A francia író, rendező nem csak az emberi kapcsolatok finom hálójából sző előadást, történelmi témák is érdeklik. Arra kérdésre, hogy feladata-e a színháznak az, hogy segítse az embereket eligazodni a világ történései között, így válaszol: azt nem tudja, hogy feladata-e, de a funkciója mindenképpen ez.
Sokféle színház van, és itt, a Rózsavölgyi Szalonban is van olyan néző, akit inkább a Válásguru című komédia érdekli, másokat Cyril Gely Diplomácia című darabja, amely egy II. világháborús történet. Mindenképpen idő kell ahhoz, hogy beszéljünk a történelemről – talán születik majd egyszer színdarab az izraeli–palesztin konfliktusról is, de íróként és rendezőként is azt gondolom, hogy nagyon kockázatos volna ezt most megcsinálni.
Szerinte muszáj bizonyos távolságot tartani, és megemlít egy francia politikai rádióműsort, amelyben az aktualitásokat hat hónap vagy egy évvel elteltével elemzik. „Teljesen más módon látjuk az eseményeket ennyi idő távlatából” – mondja.
Kell az időbeli távolság
Tristan konkrét példát is említ: „Van egy fantasztikus könyv, A Kreml mágusa, amely Prigozsin és Putyin kapcsolatáról szól, és a producerem javasolta, hogy foglalkozzunk ezzel a regénnyel, csináljunk belőle adaptációt. Én viszont nemet mondtam, mert még túl közel vagyunk az eseményekhez, az ukrajnai konfliktus árnyékéban nem tudnék ezzel foglalkozni. A bukás című film Bruno Ganz főszereplésével Hitler utolsó napjairól szól, és eltelt hatvan év, mire elkészült.”
A francia író szerint egy klasszikus színdarabbal vagy történelmi drámával nem a történelmet visszük színre, hanem a mai korral való kapcsolatát, azt, hogy miképpen látjuk azt az eseményt ma.
Mi változott azóta, megtörténhet-e ez újra, fejlődtünk-e, mentük-e előrébb azóta valamiben?
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!
