2024. április 25., csütörtökMa Márk napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 392,00 Ft | USD: 366,00 Ft | CHF: 401,00 Ft
2024.04.25. Márk Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 392,00 Ft | USD: 366,00 Ft | CHF: 401,00 Ft
Kezdőlap / Kultúra / Kovács Krisztián: Csak az idő marad

Hirdetés

Kovács Krisztián: Csak az idő marad

Oszi bácsi szünetekben egy Gestapo-tiszt merevségében és szigorával csörtetett végig az iskola folyosóin egyetlen pillantást sem szentelve a diákoknak. Szigorú volt, és sokat követelt, a jeles érdemjegy nála valóban kitüntetésnek számított, mi viszont tizenhat-tizenhét évesen úgy ültünk a padokban, hogy minden fontosabbnak tűnt a történelemtankönyvben leírt szavaknál, hát nem volt nehéz eldöntenünk, hogy nem kedveljük az öreget.

Más sem kedvelte, még a tulajdon kollégái is ritkán álltak szóba vele, az ebédnél egyedül étkezett, és ő volt az egyetlen a teljes tanári karban, aki még mindig hordta az egykor kötelező, de azóta nagyvonalúan elhagyott fehér, tanári köpenyt, és következetesen magázta a tanulóit. Tanítás után beült ütött-kopott VW Golfjába, és elviharzott, egyetlen további percet sem áldozva iskolai teendőkre. Mégsem állíthatom, hogy rossz tanár lett volna: megkövetelte, hogy a történelmet összefüggéseiben lássuk, hogy a „miért” kérdésére keressük a választ, és felmérjük, hogy a minket körülvevő világ alapvetően okokra és okozatokra épül. Mindig azt kérdezte, „mi ennek a möge?”, mi pedig hátradőltünk, felkészülve egy újabb súlyos és fárasztó magyarázatra. 

Sokat feltételezett rólunk, többet, mint más tanárok, és többet, mint mi önmagunkról, de ezt csak később értettem meg.

Hirdetés

Oszi bácsiék velünk szemben laktak az utcánk túloldalán. Esténként, ha bringámmal az ablakuk alatt kerekeztem el, láttam mélabús alakját az üvegen át, ahogy egyedül ül a konyhaasztalnál. Néha még azt is, mit vacsorázik: egyszerű ételek voltak, szalonna, kolbász, hagyma, fehér kenyér, egy kis pohárkában piros lé, talán vörösbor. Sokszor láttam az udvaron ácsorogni, miközben a szőlőtőkéit metszette, a virágágyását gazolta, vagy a füvet nyírta. Mindig integettem neki – mégiscsak szomszédok voltunk –, de sosem intett vissza. Furcsa pedagógiai etikettet követett, talán azt hitte, azzal átlép egy határt, ami nem igazságos a többi diákkal szemben, vagy csupán nem akarta, hogy azt higgyem, jelent bármit is tanulmányaim szempontjából a szomszédság.

Egyszer megkérdeztem apámat, hogy Oszi bácsi afféle remete-e.

– Dehogyis. A feleségével lakik.

– De őt sose látni.

– Azért, mert beteg. Már régóta.

– Mi baja?

– Valami ilyen mozgásszervi dolog. De már beszélni se tud, csak fekszik egész nap.

Elképzeltem Oszi bácsit, ahogy együtt él a feleségével egy hosszú évek óta néma csendbe burkolódzó házban, ahol hiába mond bármit is, hiába kérdez, arra sosem érkezik válasz, és mérhetetlen szomorúságot éreztem. Nekiszegeztem apámnak a kérdést, miért nem adja be egy intézetbe vagy öregek otthonába.

– Ez ilyen lelkiismereti dolog – felelte, és nem értettem, miért vesz valaki magára olyan terhet, amiről tudja, hogy nem bírja cipelni, és amire ráadásul létezik jobb megoldás. Miért nehezíti valaki szándékosan a saját életét? Apám talán megérezte a bennem lakozó kételyt, mely így szólt: – Még én is gyerek voltam, amikor összeházasodtak. Azt nem dobhatod el csak úgy, bármi lesz is.

Apám hangját szomorúság kesernyés íze itatta át. Alighanem eszébe jutott anyám. Óvodás voltam, mikor meghalt. Apám nem volt szentimentális alkat, de tudtam, ha egyedül van a műhelyben, néha magában beszél, és azt hiszem, a mondandóját valójában anyámnak címezte, és még mindig szigorúan az ágy bal oldalán aludt, mintha várná, hogy a felesége egyszer még befekszik majd mellé.

Nem voltak komolyabb összetűzéseim Oszi bácsival, mert hamar elkönyvelt közepes tanulónak, és miután elhelyezett a skatulyába, onnan nem volt menekvés. Én megelégedtem volna ennyivel, de kellett a jó jegy a felvételihez, hát kénytelen voltam hajtani érte és önként jelentkezni felelésre.

A tábla előtt álltam, Oszi bácsi a székén ült, onnan nézett fel rám. Így közelről meglepett, milyen öregnek látszik.

Ez volt az utolsó éve a nyugdíj előtt, de talán a felesége ápolása, egy örökkön beteg ember és a lassú elmúlás állandó jelenléte az életében tovább mélyítette az arcát pókhálózó ráncokat. Azt kérdezte tőlem:

– Kérem, mutassa be nekünk, milyen kapcsolat áll fenn az Egyesült Államok agresszív közel-keleti politikája és a szeptember 11-i terrortámadások közt. Szorítkozzon az ismert tényekre, ne légből kapott fejtegetésekre, ugyanakkor értékelem, ha megfogalmaz saját véleményt is.

Gombóc formálódott a torkomban, és a lehetséges hasmenés vissza-visszatérő csikarása gyötörte a beleim tájékát. A teremben síri csend. A kérdést még az éltanulók is túlzásnak érezték, amit végül elhebegtem a rendelkezésemre álló tizenöt percben, pedig jobbára tévéhíradókból csencselt kétes információ volt, amit Oszi bácsi végül egy kegyelmes kettessel jutalmazott. Az átlagomat nemhogy javítottam, de tovább rontottam, és minderre önként […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/tarca/2024/03/31/iskola-tanar-pedagogia-apa-fiu/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

Alig nyitott meg, máris bezár a főváros jeles intézménye

Nem mindennapi megtiszteltetés kívülállóként bejutni egy olyan helyre, ahová még a helyi dolgozók is csak …