2022. szeptember 26., hétfőMa Jusztina napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 406,00 Ft | USD: 416,00 Ft | CHF: 424,00 Ft
2022.09.26. Jusztina Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 406,00 Ft | USD: 416,00 Ft | CHF: 424,00 Ft
Kezdőlap / Kultúra / Kizártnak tartom, hogy Orbán Viktor vásárolna a képeimből

Hirdetés

Kizártnak tartom, hogy Orbán Viktor vásárolna a képeimből

Újvidéken a Duna közelében éltem, a folyó közelsége megtermékenyítőleg hatott rám. Ezért is költöztem ide, a Radnóti Miklós utcába, a Duna innen ötpercnyi sétára van. Ez a folyó összeköti a jelenemet és a múltamat. Belvárosi fiú vagyok, nem Újvidék tradicionálisan magyarok lakta szegletében, a Telepen születtem, hanem Újvidék belvárosában. Általános iskolai padtársam, Rátgéber László még közelebb lakott a Duna-parthoz. A Sonja Marinkovics Általános Iskolába jártunk, ott volt magyar tagozat is – osztályok vagy félosztályok –, így kerültünk egy olyan félosztályba, ahol tizennégyen voltunk magyarok. Az oktatás a nyolcadik osztályig magyar nyelven folyt.

Kik alkották a szűk baráti kört, akik később egyöntetűen elmentek a punk felé?

Rátgéber Laci, Bada „Dada” Tibor, Dezső Tóni, Móra Robi… Érdekes osztály volt, mert sok helyi értelmiségi vagy művész gyermeke járt oda. Domonkos István, Brasnyó István, Tolnai Ottó  – valamennyien neves költők, utóbbi Kossuth-díjas –  gyermeke. Édesapám kórházigazgató volt, Lacié híres kosárlabdaedző, sőt jugoszláv szövetségi kapitány. De volt olyan osztálytársunk, akinek az apja könyvkiadót vezetett, és olyan is, aki gépészmérnöki vagy építészmérnöki családból származott.

Gondolom, jobban éltek a nagy jugoszláv átlagnál.

Hirdetés

Nem tudom, ez mit jelent. Volt hol laknunk, volt mit ennünk. Nem nélkülöztünk, időnként még külföldre is utaztunk, családostul. Gyermekkoromban végigjártam Olaszországot, Franciaországot. Jó volt… Sokat számított, hogy utazhattunk, hogy kicsit tágulhattak a nézeteink, a világfelfogásunk.

Jugoszlávia, két világ határán

Az 1970-es és az 1980-as évek Jugoszláviája nekünk a Nyugat volt.

Nagyobb szabadságban éltünk, de ne felejtsük el, hogy a titói Jugoszláviában ugyanúgy politikai diktatúráról beszélünk, mint a kádári Magyarországon. A titói diktatúra azért nagyon kemény volt, sok szülőt meghurcoltak. De ennek a diktatúrának a külső homlokzata nagyon szép, csillogó volt, Magyarországról nézve szépnek tűnhetett. A budapestieknek már-már Bécs volt, de valójában inkább Balkán. A felszín alatt gyűlő energia, a sok évszázados beidegződés és a vadság robbanással fenyegetett. Aztán robbantak is.

A polgárpukkasztás, a punkmentalitás miféle újvidéki  sajátosság ?Mert például Rátgéber Lászlót a mai napig jellemzi, de önt is.

Nem tudom, mire céloz. Arra talán, hogy nem vagyunk normálisak? Vagy nem vesszük halálosan komolyan azokat a helyzeteket, amelyekben egy átlagos itteni magyar elsírja magát?

Inkább az utóbbira.

Mi nem sírjuk el magunkat. Habár volna okunk sírni és panaszkodni. Inkább megpróbálunk mindenből – jobb híján – abszurd humort kicsikarni. Mert úgy láttuk és úgy tanultuk meg, hogy ez által tudunk túlélni vagy tovább lendülni a nehézségeken. A gyermekiesség, a gyermeki báj, az ifjontiság – ha ezekkel a jelzőkkel színezhetem át elmebetegségre vonatkozó kérdését – segítségével elérjük azt, hogy amíg az ember fiatalnak érzi magát, addig az is marad. Addig a lelkében is lesz egyfajta érdeklődés, izgatottság, játékosság. Ez képes nap mint nap felfrissíteni a gondolatait. Ez generációsan is jellemző ránk, és ez nekem is segítség. Nyilván más esetekben meg hátrány, mert azt mondják rám, hogy nem vagyok annyira komoly. Holott halálosan komoly vagyok, csak lehet, hogy közben komikus is.

Miért van az, hogy miközben beszélgetünk, Svejk, a derék katona jut az eszembe?

Köszönöm ezt a kedves párhuzamot, mert Svejk zseniális figura, Hasek regénye valóban egy hatalmas, nagyívű életöröm-szimfóniaként is felfogható, a Kelet-Európaiság egyfajta bibliája.

Kis ugrás Svejktől: mikor kezdett el festeni?

1982-ben, 16 évesen.

PAP 3699

Fotó: Papajcsik Péter / Index

Viszonylag későn, nem?

Mihez képest? Egyesek már az anyaméhben is zseniális festők voltak? És már megszületésük előtt hatalmas kiállításaik voltak a világ vezető múzeumaiban? Szeretem, amikor egyes képzőművészek úgy mutatkoznak be, hogy méltán világhírűek a nagyvilágban – csak éppen idehaza még a kutya sem ismeri őket. Szóval, tinédzserkoromban kezdtem el rendszeresen festeni. Akkor jött ez az ihlet, indíttatás. Egy garázsban kezdtem el festeni, graffitiket, vad dolgokat. Hozzászoktam, hogy hetente festek egy képet. Jól éreztem magam attól, hogy valamit fel tudtam mutatni. Azóta tart ez az intenzív alkotási folyamat, ami nekem sok mindenre jó. Persze, ez a művészélet sok nehézséggel is jár.

Én csak az előnyét látom… Olyan hangulatban éli le az életét, amit én például irigylek.

Ez kedves öntől, de fel kell villantanom a konkrét nehézségeket. A művész egzisztenciája teljesen bizonytalan. A művészek és a művészek közönsége nagyon féltékenykedő, egymással rivalizáló szubkultúra, minden művésznek sok ellensége van. Nagyon nehéz oda eljutni, hogy ne hagyjon fel vele, még akkor sem, amikor az elismerések és a vásárlások nem érik utol. Egy művészi pályának sok buktatója van. Ha negyven éve festek, és mondjuk tíz éve még nem hallott rólam…

De hallottam!

Na, akkor húsz éve nem hallott rólam, és akkor az első húsz művészévemet éltem le anonimitásban.  Szóval, az ismertséggel és a vevőkörrel szerettem volna leírni azt, hogy egy művész mennyire ismert és jó. De mindkét mérce – az elismerések és a művek kelendősége – nagyon relatív.

Mert például vannak olyan képzőművészeti vásárok, ahonnan egyetlen művet sem vinnék haza szívesen a kis szobámba.

Aztán vannak olyan aukciók, ahol az ember szívesen vásárolna, de nem tud, mert a képek annyira drágák. És bizonyos művekről születnek olyan kritikák és elemzések, amiket az embert nem is ért. Sem azt, hogy azokat miért írják meg, s hogy a mitől művészet és miért fontos. És – sokkal ritkábban – van olyan is, aminek az ember lelke megörül…

De hát mi is a művészet?

Lehet egyáltalán definiálni azt, hogy mi a művészet?

Szerintem nem. Theodor Adorno filozófus azt mondta, hogy amíg a filozófiának nincs megfelelő definíciója, addig nem tudjuk, hogy igazából miről beszélünk. Ez áll a művészetre is. Amíg nem tudjuk, hogy a művészet miről szól, addig nem is tudjuk, hogy mi a művészet. Egy szabály persze van: az, hogy nincsen szabály. Mindent lehet minden módon. Teljes a szabadság, és a befogadó megítélheti, hogy tetszik-e neki, egyetért vele, vagy nem.

De gustibus non est disputandum… Vagyis ízlésekről nem nagyon érdemes vitatkozni.

Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a művészetnek van bizonyos funkciója: lelki vagy közösségi igényeket tud kielégíteni. Mindez évezredes eredetű. Ez az elvárásrendszer azért működik.

PAP 3621

Fotó: Papajcsik Péter / Index

Most éppen min dolgozik?

Tegnap fejeztem be egy új alkotást. Ez a címe: Orbán Viktor bocsánatot kér az állatvilág LMBTQ képviselőitől, ugyanakkor megkéri őket, hogy legyenek szolidárisak a hamarosan hozzájuk költöző heteró állatokkal és emberekkel. Tehát egyszerre van rajta a megbocsátás mint az egyik legszebb keresztényi erény, valamint a befogadás. Ezen a képen két szép keresztényi erény találkozik. A két oldal tulajdonképpen együttműködésre kél, megtalálja egymással a hangot. A farkasnak van gyönyörű kis pulóvere, a báránynak szép kendője, ez a kedves lovacska pedig nagyon berúzsozta a száját…

Ez inkább szamár, nem?

Legyen szamár. A kacsa rejtegeti, hogy izgalomban van, nézelődik, készülődik, a két nyuszi meg már annyit üzekedett, hogy teljesen pattanásosak, bundájuk Túró Rudi-mintázatú lett. Ezzel is másságukat deklarálják és manifesztálják. Az egésznek van egy mélyen fájdalmat okozó csúnyasága, ami igazából a gyermekiségből fakad, amely rávesz minket arra, hogy visszatérjünk az egyszerű, előítélet-mentes látásmódhoz, és a már taglalt gyermeki perspektívánkat erősíti.

Most éppen egy ősbemutatónak vagyunk szemtanúi?

Teljes mértékben! Ezt a festményt még soha, senki nem látta. Ilyen értelemben újdonság.

Orbán Viktor mivel érdemelte ki, hogy önnek állandó témát szolgáltasson?

A mi kis hazánkban ő tizenkét éve – továbbá azt megelőzően 1998 és 2002 között volt és ma is – meghatározó figurája a társadalmi, közösségi és egyéb változásoknak. Ő egy korszakot jelképez, egyfajta mentalitást. Ennek a korszaknak, mentalitásnak a jelképe, és ezért van megszólítva.

Kívül a hivatalos művészet kánonján

Zavarja-e önt, hogy  kívül rekedt a hivatalos magyar művészeti kánonon? Hogy nem részesül a kitüntetésekből, leszámítva egy 11 évvel ezelőtti alternatív díjat.

Magyarországon olyan világban élünk, amely megpróbál nagyon szigorú lenni, és ehhez egy vidám, szabadosnak tűnő arcot mutatni. Ez nemcsak erre a kormányra jellemző, hanem általában az 1990 utáni magyar kormányokra: miközben jófejkednek, igazából mindig csak egy szűk körnek kedveznek. Annak a körnek, amelyik kiszolgálja az érdekeiket. Nekem kimondottan jót tesz, hogy nem vagyok a kánon része. De úgy is mondhatnám, hogy beilleszthetetlen vagyok bármiféle kánonba, mert annyira nem értem, hogy igazából mit is kellene csinálnom,  kihez kellene lojálisnak lennem. Ha komolykodni kéne, nekem nem sikerülne. Ettől függetlenül szeretem a rekviemeket, a szakrális, a monumentális műalkotásokat, ám ha ezeket valaki nagyon rám erőlteti, akkor lehet, hogy szabálytalanul fogok viselkedni.

Játszadozzunk el a gondolattal, hogy  egy napon  a postás hoz egy szép, dombornyomású borítékot, amelyben a köztársasági elnöki hivatalból küldött levél lapul.  Meghívó a Parlamentbe a Kossuth-díj átadásra. És nem nézőként…

Ezt a kérdés több oldalról lehet vizsgálni. Vajon a tevékenységemmel kiérdemelnék-e bármilyen elismerést? Lehet, hogy tévedek, de a művészeti tevékenységemnek van egy bizonyos pozitív tartalma, szerepe. Amikor a műveim groteszk kritikát fogalmaznak meg a különböző politikai szereplőkkel szemben, akkor reményeim szerint az emberekben bizonyos beszorultságokat, görcsöket, stigmákat, feszültségeket oldok fel, és úgy gondolom, ez pozitív tevékenység.

Másrészt olyasféle művészetet találtam ki vagy gyakorlok, amely újfajta.

Legalábbis a magyar szcénában nem sok művész foglalkozik ilyesmivel, tehát ez eredeti és újszerű. Harmadrészt, ha az én magatartásformámat – hogy soha nem kértem semmit, nem kuncsorogtam, nem dörgölődztem és soha nem panaszkodtam senkire és semmire, de nem is árultam el senkit – valaki egy kis kitűzővel honorálná, azt szívesen elfogadnám, nem bántana meg vele. De mindez természetesen nem befolyásolja a tevékenységemet.

Egy kormánykitüntetés csorbítaná az önállóságát, a szabadságát?

Nem hiszem. Viszont bizonyos körökben megzavarhatná a megítélésemet. Sok rosszindulatú ember van, aki alig várja, hogy valami negatívumot ráakasszon az embertársára, és könnyen rám süthetnék a bélyeget, hogy egy eszme vagy egy rendszer korrupt kiszolgálója vagyok. Ezzel együtt az is igaz, hogy egy idő után ezt el is felejtenék. Annyi mindenki kapott már összevissza díjakat, s miután a díjak osztogatásában nincsen következetesség, ezért aztán túlzottan nagy jelentőségük sincs.

PAP 3695

Fotó: Papajcsik Péter / Index

A vásárlói milyen körökből kerülnek ki?

Ez nagyon intim kérdés…

Neveket nem kérek!

[…]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/2022/09/22/dr-marias-festeszet-orban-viktor-ujvidek-groteszk/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

Találni valakit, akivel nézni lehet a Doktor House-t

Találni valakit, akivel nézni lehet a Doktor House-t

Áll a kislány a nappaliban, énekel, az anyja közben unottan cigarettázik. Alig bírja kivárni, hogy …