Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A magyar kulturális élet és a politika összefonódása, valamint a színészek közéleti szerepvállalása újra a legforróbb viták kereszttüzébe került. Pozsgai Zsolt a Színház Online-nak eljuttatott levelében nyíltan és kíméletlenül elemezte az elmúlt másfél évtized színházpolitikai folyamatait, rögtön a felütésben megválaszolva a kérdést, hogy Nagy Ervin a Tisza Párt Eperjes Károlya lehet-e. A szerző szerint az az alakítás, amelyet az elmúlt tizenvalahány évben láthattunk, megismételhetetlen – és nem azért, mert szakmai értelemben vagy tehetségben ne lenne rá képes a művész, hanem mert ez a szerep morálisan teljesen vállalhatatlan.
A Tartuffe-stratégia
A rendező felidézi, hogy Eperjes Károly kulturális missziója egy nagyon konkrét, felsőbb utasításra indult el a 2008-as önkormányzati választásokat követően, amikor megbízást kapott a hatalomtól, hogy „tegye rendbe” a magyar színházi életet, tisztítsa meg a liberális szakemberektől, majd kezdje meg az egyetemi oktatás megreformálását.
Pozsgai szerint mivel a művész nem volt politikusalkat, és hiányzott a közszereplői gyakorlata, egyetlen utat választhatott: színészként, egy jól ismert karakter bőrébe bújva eljátszani a rábízott feladatot. Ehhez Molière klasszikus alakját, Tartuffe-öt hívta segítségül, mint aki pontosan tudja, mikor kell ájtatosnak lenni, mikor kell sírni, rajongani, és mikor jön el az aljasság ideje. A kormányzat politikai irányvonalához igazodva a színész szinte azonnal kinevezte magát a művészvilág keresztény apostolának.
Lelki gyakorlatok, nyilvános önsanyargatás, önkorbácsolás, az »Isten« szó percenkénti elhangzásának szükségessége, bármely témáról van szó. Idézések a Szentírásból úgy, hogy pontosan tudja, a hallgatóság nagy része nem túl jártas ebben.
Pozsgai felidézi, hogy maga is keveredett vitába a színésszel a Máté evangéliuma kapcsán egy vidéki színház büféjében, ahol megdöbbenve tapasztalta, hogy a művésznek csupán felszínes, „szinte wikipédiás ismertsége van a témában”. Ez az ájtatosság azonban alkalmas volt arra, hogy a hallgatóságot megvezesse, és felmutassa a hatalom deklarált keresztényi elkötelezettségét, miközben magán a rendszeren belül semmiféle valódi keresztényi jelleg nem működött.
Ez a teátrális rajongás a kormányzat és annak vezetője iránt Pozsgai szerint sokszor már a politikai elit számára is kínos jeleneteket szült. A kötcsei találkozókon a miniszterelnök beszédeibe rendszeresen beletapsoló, hangosan helyeselő színészt ugyan a rendszerváltás előtti filmes múltja miatt megtűrték, de túlzásai feszültséget keltettek. A szerző felidézi, hogy maga Orbán Viktor is megkérte egyszer a színészt, hogy vegyen vissza a tempóból, amire a válasz zokogva érkezett:
Nem tudok! Nem tudok! Jön belőlem!
A lojalitás ezen megnyilvánulásai a 2010-es választások után csúcsosodtak ki, amikor a miniszterelnök Kötcsén kijelentette, hogy a színésznek köszönhetően sikerült legyőzni a színházi liberális elitet. Pozsgai élesen bírálja ezt a hozzáállást, hangsúlyozva, hogy a színház nem harctér, és a valódi művészeti élet mindig akkor működött jól, ha magára hagyták, hogy a saját belső törvényei szerint létezhessen.
Vidéki rombolás és budapesti ellenállás
A levél élesen különválasztja a vidéki és a fővárosi színházi szféra reakcióját erre a politikai térfoglalásra. Vidéken, ahol a megyei jogú városok nagy része kormánypárti irányítás alatt állt, a színész rendkívül hatékonyan tudott működni. A jogi keretekkel olykor szembemenve, telefonhívásokkal döntött el igazgatói kinevezéseket. Pozsgai meggyőződése szerint a színész gyakran blöffölt, amikor a telefon gombját megnyomva „Viktorral” tárgyalt a szakmabeliek előtt, ám a módszer működött, és a következmények pusztítóak lettek.
Vidéken tehát könnyebb volt megindítani az az utat, amely aztán később a vidéki színházi műhelyek tökéletes jellegtelenségéhez vezetett, a teljes szakmai sivársághoz.
Ezzel szemben Budapesten a szakmai alapon működő, kikezdhetetlen és erős műhelyek – mint a Katona, a Radnóti, a Centrál, a Víg vagy a Madách Színház – a közönség támogatását élvezve ellenálltak a politikai puccskísérleteknek. A fővárosi közönség és a tapasztaltabb polgármesterek nem engedték meg, hogy a színházi struktúrát teljesen szétverjék. Eperjes így kiszorult a fontos pozíciókból; a Nemzeti Színházban kapott jól fizetett állást, ám végül Vidnyánszky Attila sem bírta sokáig elviselni a jelenlétét, és a hatalom választás elé kényszerülve Vidnyánszkyt választotta.
A szerző részletesen kitér a színházi egyetem elleni puccsra és az azt követő oktatási káoszra is. Véleménye szerint az új struktúrában kinevezett „tanárok” szintén csak eljátszották a pedagógus szerepét, miközben valódi tudás és jegyzetek híján órák maradtak el. A kaposvári vizsgaelőadásokon a diákok egyéni személyiségének kibontása helyett csupán „sok kis E. K.-t” lehetett látni le-föl rohangálni a színpadon.
Az aljasság ára
Pozsgai Zsolt szerint a legnagyobb morális problémát az jelentette, hogy a színházi reformok és a keresztény küldetéstudat paravánja mögött minden esetben nagyon komoly anyagi és személyes haszonszerzés húzódott meg. Ahol a színész elintézte az igazgatóváltást, ott cserébe felelősséggel nem járó, művészeti tanácsadói állásokat, emelt áras főszerepeket és rendezéseket […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!