Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A cím, a nimfomániás, be kell vallani, nem pontos. Ám nem is pontatlan. Terry Johnson Diploma előtt című romantikus vígjátékában Mr. Robinson ezt gondolja. Sőt el is hangzik, hogy Mrs. Robinson nimfomániás, miután már felkínálta magát az éppen felnőtté váló Benjaminnak, és a srác – vonakodva, nagy duzzogva, vággyal teli toporgással – engedett a csábításnak.
De ebben a színdarabban valójában nem történik más, csak annyi, hogy
mindenki azt kapja, amire vágyik.
De akkor mi volna a helyes megközelítés?
- Ha ugyanis Mr. Robinson elhanyagolja feleségét, miért csodálkozzon azon, hogy anyu félrelép?
- Ha ugyanis az elhanyagolt Mrs. Robinson inni kezd, ebből még nem következik az, hogy el kellene csábítania Benjamint.
- Ha ugyanis Benjaminnak tetszik Mrs. Robinson, aki megkéri arra, hogy ruháján húzza le a cipzárt, azon aligha lehet csodálkozni, hogy le is húzza.
A bonyodalom akkor kezdődik, amikor Benjamin beleszeret Robinsonék lányába, Elaine-be… Mert ez a történet azért mégiscsak a szerelemről szól. Meg a vágyakról…
Ismerős vágyak
Dicső Dániel romantikus vígjátékot rendezett az amúgy kőkemény drámából a Bartók Színházban. A Diploma előtt című 1967-es film (rendezője, Mike Nichols 1968-ban Oscar-díjat kapott érte) ma már csak főként az idősebb generáció számára emlékezetes. Miközben a film alapjául szolgáló, 1963-ban megjelent regény (Charles Webb: The Graduate) története nagyon is ismerős. Sőt annyira emberi, hogy valójában kortalan.
Egy kiégett, alapvető emberi és közösségi értékeiben kételkedő, útját kereső társadalomban sorsszerűen bekövetkezik az, amit senki nem szeretne, hogy megtörténjen. De így lesz, mert sorsszerű, és ekkor már csak arra kell ügyelni,
máson kérjük számon, hogy miért lett így.
A Diploma előtt is erről szól ma, 2023-ban Dunaújvárosban. A drámához minden adott: erkölcsi alapvetéseiben megrendült társadalom, közöny, félelem, rettegés, morális elbizonytalanodás. Lázadás a régi ellen, lázadás az új ellen, lázadás bárki és bármi ellen. Mindenki háborúja mindenki ellen. Ebben, egy ilyen világban kellene rendre és nyugalomra lelni, de az is lehet, csak elegendő volna békén hagyni a másikat. Még akkor is, ha ez nehezen megy, és riasztóan erős a vágy és a késztetés arra, hogy felülírjunk minden isteni törvényt és emberi szabályt. Egy ilyen világban még inkább hihetőnek tűnik az, hogy a szerelem mindent legyőz.
A Diploma előtt ettől keserédes. Történetén igazából nem volna szabad nevetni. Mégis, olykor az egész nézőtér kacag, kuncog. Talán azért, mert ha azt látjuk, hogy mindaz mással történik, ami velünk is megeshet, az humoros. Egyébként meg csak pironkodás lesütött szemmel.
Tényleg minden színház
Dicső Dániel ezt az ujjal mutogatás nélküli rábökés energiáját használja fel arra, hogy nevettessen, kacagtasson. Terápia ez a javából, a lélek doktorainak órabéréhez képest sokkal kedvezőbb áron kínált megvilágosodás.
Miközben a színpadon tényleg kőkemény dráma zajlik. Itt egy férjet mégiscsak rútul felszarvaznak. Egy feleséget egy fiatalember karjába löknek. A srácot elnyomják a szülei. A szülők azt sem tudják, hogyan kellett volna gyereket nevelni.
és közben, s talán ez a legnagyobb dráma: mindenki tele van vággyal és szorongással. Meg kellene felelni családi mintának, társadalmi elvárásnak, barátság szentségének.
A történet eszementen emberi. Mintha film peregne a szemünk előtt. A színpadkép egyszerű, minimalista (Rákay Tamás munkája), mégis végtelen számú jelenet helyszíne. A színpad nem is elegendő ahhoz, hogy bemutassa azokat a síkokat, amelyeken az élet zajlik. A nézőtér, a páholy is színpad. A színészek azért járkálnak a széksorok között, s még a szünetben is az aulában, hogy el ne felejtsük: mindez rólunk (is) szól.
Még az előadás is úgy kezdődik, hogy a nézők közül néhányat a színpadra invitálnak, legyenek Benjamin felnőtté válásának szemtanúi. Mindnyájan egy nagy, születésnapi parti résztvevői vagyunk. Így sokkal jobban megélhető a kín, a megszégyenülés, amikor az ünnepelt mindenkit kivág a partiról. Mehetünk haza – de csak a székünkig, mert egy dráma csak úgy ér valamit, ha annak szemtanúi is vannak.
S ha már a színház szinte minden szeglete a játéktér része, csakis fókusz, megvilágítás és párbeszéd (Hárs Anna pazar dramaturgiájával) kérdése, hogy ahol vagyunk, ülünk, állunk, vagy ahová nézünk, az most éppen hotel-e, vagy fülledt bár, netán utca, esetleg templom.
A jelenetek olykor egymásba oltják egymást, a szereplők átlépnek síkokon, gondolatokon és dimenzión. Az előadás […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!
