Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A Dimmu Borgir pályafutásának egyik legfontosabb sajátossága, hogy sikeresen hidat építettek az extrém metal és a szélesebb közönség között. Már a második albumukkal kivívták maguknak a hírnevet, az 1996-os Stormblast pedig a valaha írt egyik legjobb szimfonikus black metal korong lett. A banda 2005-ben ki is adta újra, teljesen más hangszereléssel, ami az eladásoknak jót tett, de a végeredmény csak árnyéka volt az eredetinek. A remek széria folytatódott az olyan kiváló anyagokkal, mint az 1997-es Enthrone Darkness Triumphant vagy a 2001-es Puritanical Euphoric Misanthropia.
A 2003-as Death Cult Armageddon című album munkálataiban a prágai filharmonikusok is részt vettek, így kialakítva egy még grandiózusabb, filmzenés hangzást. Ennek ellenére valami hiányzott ahhoz, hogy újabb mesterművel rukkoljon elő a Dimmu Borgir, az igazán nagy bravúrt pedig azóta sem tudták megismételni, hiába voltak ezután is erős lemezeik.
Maratoni menet
A zenekar kreatív magját egy ideje az énekes Shagrath és a gitáros Silenoz alkotja, akik a Grand Serpent Rising esetében teljes kontrollt kaptak, és ki is élik a kreativitásukat. Bár a szimfonikus black metal címke továbbra is illik rájuk, ez kissé leegyszerűsítő leírásnak tűnik ahhoz a vad hangzásvilághoz képest, amely az új albumot alkotja. A prológus után az Ascent villámgyors rohama következik, majd az album leghosszabb dala, az As Seen In The Unseen, illetve a The Qryptfarer. Ez a nyitó hármas tökéletesen megmutatja, milyen irányt vett a Grand Serpent Rising.
A zenekarra jellemző kórusok és epikus hangszerelések visszafogottabbak lettek, ugyanakkor a grandiózus produkció gondoskodik arról, hogy a lemez továbbra is hamisítatlanul modern Dimmu Borgirnak hangozzon. Azért hangsúlyozom a modern szót, mert ez sajnos nem minden esetben pozitívum. Nem szeretnék kiégettnek, keserűnek hangozni, de igenis hiányzik a banda 20-30 évvel ezelőtti, sokkal autentikusabb hangzásvilága.
A (jó) munkához idő kell
Shagrath és Silenoz büszkén hangoztatta, hogy az előző két album összesen tizenhat év alatt készült el, mondván: számukra a minőség fontosabb a mennyiségnél. Éppen ezért sajnálatos, hogy a Grand Serpent Rising nem végig tükrözi ezt az elvet, sokszor inkább csak vánszorog előre. A vegyes első harmad után az album közepe szerencsére kifejezetten erős lett. A Repository of Divine Transmutation igazán változatos tétel, megidézi a kései Satyricont, ugyanakkor a Dimmu korai, dallamosabb témái is előkerülnek.
Ugyanez elmondható a The Exoneratedről, amelynek karcos riffjei és hangzatos billentyűs szegmensei a korábban hiányolt hangzást elevenítik fel. Ezt követően a lemez fokozatosan veszíti el a lendületét, intenzitását és láthatóan a kreativitását is. Az összesen egy óra tíz perces játékidő feszesebbé tételére néhány szám könnyedén elhagyható lett volna, miközben a Gjoll ugyanúgy megmarad kellemes albumzáróként.
A Grand Serpent Rising valódi problémája az, hogy túl sok.
Persze teljesen illik egy ilyen maximalista zenekarhoz, hogy egy 70 perces eposzt szabadít a világra, de a kevesebb néha több elve most kifizetődőbb lett volna. Tekintve a hosszú alkotási folyamatot, amely mára a Dimmu Borgir kiadványainak ismertetőjegyévé vált, könnyen lehet, hogy a Grand Serpent Rising az egyetlen albumuk lesz a 2020-as évekből.
Az idő segíthet abban, hogy a rajongók feldolgozzák az ötletáradatot, ennek ellenére sem […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!