Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Azon a télen Belgrádban jártam. Akkoriban sokszor megfordultam ott, egy időre oda is költöztem. Azt hittem, dolgom van ott, jövő vár rám, boldogság, pedig a jelenem is billegett. Csak nem vettem észre. Vagy nem akartam figyelni a jelekre. Néha jobb így, egy földi életbe ez is belefér. Hinni pedig, reménytelenül remélni nem gyávaság. Persze nem is okosság. Ezt utólag sem könnyű belátni. Szemlélődve várni, hogy a görbék majd maguktól kiegyenesednek, balgaság. Olyan, mint dolgainkat az időre bízni. Nem old meg semmit. Már órát sem hordok.
Belgrádból este indult az Ivo Andrić nemzetközi gyorsvonat. A Sztaro Uzsicében vacsoráztam, csevapot ettem ajvárral és sült karikaburgonyával. Bőséges adagot hoztak, a vége már izmos küzdelembe csapott át, de tudtam, kell az energia, mert az út hosszú hazáig, a tél hideg, és az elmúlt napokban újabb darab tört le a szívemből. Tehetetlenül néztem, amint a lábam elé hull, koppant, átbucskázott önmagán, vörös kavicsdarabbá változott. Nem nyúltam utána, otthagytam a Branka Krsmanovica utca járdáján. Így vagy úgy, valamit mindig hátrahagyunk magunkból. Talán nem is baj, ha tudjuk, mit.
Hálókocsira vettem jegyet. A kalauz mondta, csak ketten leszünk a vagonban, és a fűtés nem mindig működik. Egészen pontosan vagy egyáltalán nem működik, de ne aggódjak, mert egy rakás pokrócot bekészített, vagy túlfűt a kupé, azaz hiába is csavargatnák a hőszabályzó gombját, nincs összekötve a központi fűtéssel.
Szabadkozva vezetett a kabinhoz, ahol egy görög férfi, Spiridon, informatikus a krétai Lentasból már elfoglalta az egyik lehajtható felső ágyat. Maradt a másik oldal. Odapakoltam hátizsákot, könyvet, egy üveg vizet és némi hidegélelmet, csokoládét.
A vonat elindult, végignyúltam az ágyon, olvasni kezdtem.
Spiridon háton fekve aludt, tátott szájjal horkolt, kánonban nyomta a vonatzakatolással. Úgy tűnt, eseménytelen utunk lesz, amikor a falban valami kattant. Tompa, fémes hang, nem tűnt veszélyesnek. Néhány perc múlva pedig tudtuk, hogy a pokrócokra nem lesz szükség. A szellőzőrácsokból dőlt a forró levegő.
Spiridon felébredt. Előbb a hőszabályzó gombjával próbálkozott, majd elment, hogy megkeresse a kalauzt. Mire visszatértek, a kabin leginkább egy utazó szaunához hasonlított. A jegykezelő közölte, hogy ezek szerint a B opció lépett életbe, de ez még mindig jobb, mint ha fagyoskodnánk. Másik fülkét nem tud adni, mert egyikben sem megy a fűtés, de ha gondoljuk, megoldható, csak a pokrócokat vigyük magunkkal.
Maradtunk. A kupé ajtaját nyitva hagytuk, így hűtöttünk, amennyire lehetett, majd Spiridon vetkőzni kezdett. Izzadt, mint a ló, hasfájás gyötörte. Indulás előtt bezabált. Az úton békés szuszogásra számított, most meg azon törte a fejét, hogyan csökkentse testének maghőmérsékletét. A vizemet megitta, cserébe felkínált egy üveg rakit, persze, tudta, ilyen hőségben az halálos.
Egy óra múlva mindketten a folyosón álltunk egy szál alsónadrágban, és leginkább magunkon röhögtünk, valamint azon, hogy ha most rejtett kamera lenne a vonaton, alighanem híresek lennénk, ha a képeket valaki feltöltené a világhálóra. Odakint nem várt erővel tombolt a tél, a hó szinte vízszintesen hullt.
Az expressz megérkezett a szerb–magyar határra. Megállt. Tíz perc múlva már a határőrök is rajtunk röhögtek, a két idiótán, mert a rakit mégis megbontottuk, a pálinkából ők is kaptak.
Aztán a vonat megindult. Magyarországon jártunk. Spiridon nem értette, miért vánszorgunk a télben, majd visítva nevetett azon, hogy ha meghaladnánk az óránkénti negyven kilométert, akkor vagy a síneket szednénk föl magunk mögött, vagy a kerekek vétenék el a párhuzamost.
A folyosó végén ekkor felbukkant a kalauz. Láncot és lakatot hozott. Megkért minket, menjünk a kupéba, ő pedig kívülről leláncolja az ajtót. Értetlenül néztünk rá, de komolyan beszélt. A vonat lassan halad, magyarázta, kintről bárki felugorhat a szerelvényre, és ez már megtörtént egyszer, kétszer, vagyis nem vállalnak felelősséget azért, hogy az utasokat kirabolják, a bajt inkább megelőzik. Higgyük el, a mi érdekünkben teszi.
És az ajtót ránk lakatolta. Mi meg ott maradtunk a cammogó szaunában, és tudtuk, sokáig ezt nem fogjuk bírni.
Spiridonnak ekkor ötlete támadt: az ablakot résre húzza, de csak annyira, hogy a kint tomboló hóvihar ne csapjon a kabinba, ezzel megoldjuk a szellőztetést. Csak azzal nem számolt, hogy az ablak egyetlen rántással harmadáig leszalad a keretében, ott beszorul, és onnan soha többé ki nem lehet mozdítani.
A tél elemi erővel csapott be. Beszorultunk a kabinba, felöltözve, nyakig pokrócokba csavarva. A falból ömlött a meleg, az ablakból meg a fagyos tél – és a hó belepte az ágyak végét.
Spiridon pokrócokba burkolózva a friss hótakaróhoz ült. Apró gömböket gyúrt, egymásra rakta. A szemek helyére gyufafejeket szúrt, orrát cigaretta filteréből tapasztotta. Amikor végzett, vigyorogva fordult felém. Engedd meg, hogy bemutassam Efimet. Aztán visszafeküdt, még jobban betakarózott, és sokáig beszélgettünk a világ dolgairól. Aztán elaludtunk.
Efim már elolvadt, mire Budapestre érkeztünk. A hóesés elállt. A fűtést kikapcsolták. Lánccsörgés után az ajtóban megjelent a kalauz gyűrött arca. Budapest, közölte, és ment tovább. Mi meg összepakoltunk, elbúcsúztunk. Spiridon csatlakozásra várt, Hamburgba tartott, új munkahely, új élet, új álmok. Én meg elindultam hazafelé. A szívemből jókora darab hiányzott, és nem tudtam megmondani, hogy hazafelé tartok-e, vagy csak úgy teszek, mint aki hazamegy.
Bettmann / Getty Images Hungary)
Bettmann / Getty Images Hungary)
ullstein bild / Getty Images Hungary)
Bettmann / Getty Images Hungary)
ClassicStock / Getty Images Hungary)
The Sydney Morning Herald / Getty Images Hungary)
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/multkep/2025/12/28/ho-hoember-furcsa-vicces-havazas-jatek/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!