Hirben.hu Hírben jók vagyunk! A kincsek néha valóban ládákban maradnak, elfeledve, mintha maguk sem hinnék el, hogy értékesek. Aztán egyszer valaki kinyitja a fedelet, és felmerül a kérdés: hogyan heverhettek ott ilyen sokáig? Így járt Federico Fellini és Tullio Pinelli 1948-ban írt, gépelt forgatókönyve is – egy soha el nem készült film alapanyaga, amely végül poros dossziék mélyére süllyedt. Rendhagyó filmkritika következik.
A dokumentum gyakorlatilag ismeretlen maradt egészen 2005-ig, amikor Gabriele Salvatores rátalált, és ebből formálta új filmjét, a Napoli – New York-ot. A mű magyarországi premierjét nem a mozikban, hanem a Budapesti Olasz Kulturális Intézetben láthattuk, olasz nyelven vetítették.
A túlélésért küzdenek
Értékes húzás a nápolyi rendezőtől, aki mintha újraélesztené a nagysikerű Mediterraneo dicsőségét. Salvatores költészete, amely mindig az utazásra, a menekülésre, az anarchiára és a szabadságra, de a családi érzelmekre is figyelt, most harmonikus és kiszámíthatatlan feldolgozásban talált új hangot. Emellett a film három felvonása közötti egyensúly kifinomultabb, mint korábbi alkotásaiban, így a történet ritmusa és struktúrája szinte tökéletesen illeszkedik a karakterek érzelmi ívéhez.
A korábbi, például a Szibériai nevelés című filmmel ellentétben a Napoli – New York szilárd narratív struktúrával rendelkezik. A három felvonás biztosítja, hogy az idő és a tér egysége tökéletesen illeszkedjen a képi világhoz, miközben a realitást és a mítoszt egyensúlyban tartja. Salvatores visszaadja azt a narratív bátorságot, amelyet a produceri óvatosság korábban Fellinitől elvett.
Az első részben a film két főszereplője, Carmine és Celestina, a két árva gyermek, a háború utáni Nápoly utcáit járja, gyakran sötét és éjszakai környezetben.
A gyerekek a túlélésért küzdenek, keresik a mindennapi betevőt, és kisebb kalandok során próbálják megérteni a világot.
Dea Lanzaro és Antonio Guerra friss interpretációinak köszönhetően az első felvonásban Pasolini-realizmusa bontakozik ki, miközben Fellinire jellemző, méltóságteljes és higgadt figyelemmel fordul az elfeledettek és a marginalizáltak felé. A jó és a rossz erkölcsi kategóriái továbbra is a romok alatt temetkeznek, legkedvesebb szeretteinkkel együtt.
A gyermeki nézőpontból vett kameraállások – amelyeket a film nagy részében alkalmaznak – azt igyekeznek bemutatni, hogy még egy olyan világban is lehet mosolyogni, ahol egy étkezés sorsa egy „mazzetti” játék eredményétől függ.
A második részben a főszereplők titokban felszállnak egy, az Egyesült Államokba tartó személyszállító hajóra. A film képi világát erős kontrasztok jellemzik: az első osztályon utazók a luxust élvezik, míg az alsó, sötét fedélzeten a migránsok és illegális bevándorlók zsúfolódnak. A gyerekek itt szembesülnek az új élet veszélyeivel és a társadalmi különbségekkel.
Domenico Garofalo hajókapitány – Pierfrancesco Favino alakításában – a történet egyik legérdekesebb figurája: kezdetben szigorú tisztként jelenik meg, aki az illegális bevándorlókat ellenőrzi, később azonban jóindulatú felügyelővé válik, figyelemmel kísérve Carmine és Celestina cselekedeteit, segítve őket a túléléshez szükséges szabályok között.
Gyilkossággal vádolják
A harmadik felvonásban lendül be igazán a film, éppen abban a részben, amelyhez Fellini korábbi jegyzetei készültek, New York-i helyszínfelderítéseket ajánlva a forgatókönyv hihetősége érdekében. […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!