Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Halász Rita neve a Mély levegő sikere óta egyet jelent a kíméletlen, húsba vágó őszinteséggel. Az írónő és művészettörténész legújabb, a Sárközy és Társai Kiadó gondozásában megjelent Betonba hímezve című regényében azonban még ennél is messzebbre megy, ugyanis a Szent Család ikonikus képét fosztja meg a több évszázados áhítattól, hogy megmutassa a mögötte lévő hús-vér traumát és modern sorsközösséget.
Halász Rita az Indexnek adott nagyinterjúban egyebek mellett arról beszélt, hogy
- Mária története egy fiatalon teherbe esett lány traumája,
- hol válik el a szentség az őrülettől,
- a vizuális analfabetizmusnak milyen veszélyei vannak,
- és arról, hogyan „ghostingolta” Jézus a középkori misztikusokat.
Minden, csak nem „hagyományos”
Mennyire szándékos irónia az ön részéről, hogy miközben a közbeszédben és a politikában a „hagyományos családmodell” az abszolút hivatkozási alap, a Betonba hímezve című új regényében azt mutatja meg, hogy már az eredeti bibliai felállás is egy bonyolult, mozaikszerű konstrukció volt?
Abszolút szándékos, bár nem politikai, hanem mélyen személyes indíttatásból. Katolikus vagyok, elvált és egy mozaikcsalád tagja. Ez a személyes tapasztalat irányította a figyelmemet arra, hogy a Szent Család története valójában minden, csak nem „hagyományos”. Ha megnézzük az alapszituációt: van egy fiatal lány és egy fiatal fiú. Igen, az én szövegemben József fiatal, annak ellenére, hogy az apokrif iratok alapján hagyományosan idős embernek képzeljük, általában a képeken is így szerepel. Először én is így kezdtem el írni, de nem esett jól egy fiatal lányt összeházasítanom egy öregemberrel.
Azt gondoltam, legyenek fiatalok, és legyenek szerelmesek, legyen ez egy szép házasság! Hozzáteszem, például José Saramago is fiatalnak ábrázolta Józsefet a Jézus Krisztus evangéliuma című fantasztikus regényében, tehát volt irodalmi előképem. Adott tehát két fiatal, akik házasodni készülnek, de a lány nem a leendő férjétől vár gyereket. József drámája az, hogy a törvények szerint fel kellene jelentenie Máriát, ami akkoriban megkövezéssel járt volna.
Külön fejezetet is szánt neki, így sokkal árnyaltabban megismerhetjük az ön történetében, mint általában.
Művészettörténészként sokat foglalkoztam a Szent Család ábrázolásaival, a Jézus születése vagy a Háromkirályok imádása képi ábrázolásaival. Kifejezetten érdekelt József alakja. A középkori festményeken szegényt sokszor kívülállónak ábrázolják.
Számomra József alakja ezeken a képeken picit szerencsétlennek is tűnik.
Egyetértek, és gyakran úgy jelenik meg, mint aki nem szerves része a családnak. Ez a vizuális kirekesztettség azért is ütött meg ennyire, mert amikor elkezdtem írni a bibliai részeket, a férjemmel még nem volt közös gyermekünk, a lányaimnak viszont ő a nevelőapja. Közelről láttam azokat a nehézségeket, amelyekkel egy nevelőapa küzd: mit jelent érzelmileg beleállni egy olyan helyzetbe, ahol a gyerekek nem tőle származnak, mégis mindent megtesz azért, hogy valódi családdá váljunk. Ez nem könnyű feladat. József alakjában tulajdonképpen ezt az aktív, vállalt apaságot akartam megmutatni.
Hogyan lehet ebben segíteni?
Ideális esetben az eredeti szülők normális viszonyban vannak egymással, és mindketten támogatják az új partnereket. Egy klasszikus „vasárnapi apuka” felállásnál az apának meg kell küzdenie azzal a nehéz érzéssel, hogy egy másik férfi sokkal több időt tölt a gyermekeivel, mint ő. A Mély levegőben van egy mondat, ahol a bíróságon Vera azt mondja: boldogok, akik közös megegyezéssel válnak, mert nem válik méltatlanná régi szerelmük. Ennek analógiájára most azt mondanám: boldogok azok a gyerekek, akiknek a szülei nem mondanak rosszat a nevelőszüleikről.
Talán annak nincs is itthon hagyománya, hogy miként kell kezelni egy válást. Sokan kudarcként vagy szégyenként élik meg.
Valóban, ez nagyon nehéz. Bár ma már vannak erre könyvek, mediátorok, párterapeuták, de ha az egyik fél elutasítja az együttműködést, akkor mindenkinek nehéz dolga lesz. Visszatérve Józsefre, engem pontosan ez a lélektani határhelyzet érdekelt. A Biblia szerint először ő is kételkedett, el akarta küldeni Máriát, és csak egy angyali üzenet hatására döntött úgy, hogy felvállalja ezt a helyzetet. De ha most egy pillanatra kivesszük a történetből az angyalt meg Jézus isteni eredetét, és csak azt nézzük, hogy egy férfi minden kételye, szomorúsága és csalódottsága ellenére úgy dönt: vállalja a mástól való gyermeket – nem szép így is ez a történet? Számomra József nagysága éppen ebben rejlik: biztosítja Máriát a védelméről, és apja helyett apja lesz a gyereknek. Ez teszi őt igazán modern és példaértékű figurává.
A regényével valamilyen szinten szakrális szintre emelte a történetet azáltal, hogy szépirodalom lett belőle. De felmerül a kérdés: mennyire akarta ezzel provokálni azokat, akik a Szent Családot csak egyféleképpen, érinthetetlen szentségként tudják elképzelni?
Egyáltalán nem volt szándékom a provokáció. Nem akartam botrányt kavarni, nem akartam blaszfém lenni, a témához mélységes tisztelettel, szeretettel és alázattal viszonyulok. Tisztában vagyok vele, hogy lesznek olvasók, akiknek ez a megközelítés szokatlan vagy túl sok, de úgy éreztem, íróként nem az a feladatom, hogy az ő vélelmezett elvárásaikhoz igazodjam. Valójában a regény alapvetése éppen az a kettősség, amit ön is említett: a hétköznapit megpróbálom szakrálissá emelni, a szakrálist pedig visszahozni a profán, emberi valóságba. A könyv lényege éppen ebben az oda-vissza ható folyamatban rejlik.
Égi „nőcsábászba” szerelmes
Mennyire volt nehéz átállítani az agyát arra, hogy íróként szépirodalomként olvassa a Bibliát, ne pedig szakrális szövegként?
Ebben sokat segített az, hogy művészettörténetet tanultam. Az egyetemen a Biblia folyamatosan jelen volt forrásként: a legnagyobb európai mesterművek megértéséhez elengedhetetlen volt, hogy a festmények elemzése mellett párhuzamosan olvassuk a vonatkozó passzusokat is. Megtanultam, hogy a szövegre vizuális alapanyagként tekintsek.
Emellett a felkészülés során rengeteg olyan hermeneutikai és bibliakritikai munkát olvastam, amelyek nem teológiai, hanem történeti vagy irodalmi szempontból elemzik a szöveget. Ez is segített abban, hogy a bibliai alakokat hús-vér szereplőkként tudjam mozgatni a regényben.
Voltak konkrét irodalmi előképek is, amelyekre támaszkodott?
Persze, a már említett José Saramago Jézus Krisztus evangéliuma, Esterházy Péter Márk-változata, Spiró Györgytől a Fogság, Norman Mailertől A Fiú evangéliuma, vagy Colm Tóibín Mária testamentuma. Ezek mind olyan művek, amelyek megmutatták, hogyan lehet ehhez a hatalmas anyaghoz íróként hozzányúlni.
Felidéznék egy saját élményt, ahol én sem tudok csak külső szemlélő lenni. Végigcsináltam egy másfél éves lelkigyakorlatot, és bennem is rengeteget alakult a kép Jézusról. Amikor a könyvét olvastam, ez az egész élmény felidéződött, de sokszor arcul is ütött. Önben mennyiben változott ez a Jézus-kép? Hiszen belehelyezte őt egy ilyen hús-vér, sokszor kegyetlennek mondható párkapcsolati helyzetbe is.
Bennem a bibliai történetek írása közben Jézus alakja sokkal pozitívabbá, emberközelibbé vált. Ott vált igazán tudatossá számomra, mekkora forradalmár volt, különösen a nőkkel való viszonyában. Amikor példabeszédeket mond, nemcsak „férfias” témákat hoz, hanem beszél a ház kisöpréséről vagy a kenyérsütésről is – a korabeli nőknek elképesztő élmény lehetett, hogy az ő dolgaikról is beszél ez a férfi. Ugyanakkor tény, hogy a Fruzsina-szálban nem túl pozitív szerepben tűnik fel, mondhatjuk, hogy ott ő a „rossz pasi”.
Fruzsina kijelenti, hogy Jézus a férje, aki elhagyta őt. Ez egy erős lélektani és teológiai állítás is.
Ebben a gondolatmenetben Emil Cioran Könnyek és szentek című könyve volt rám a legnagyobb hatással. Cioran már évtizedekkel ezelőtt feszegette a misztikus szent nők és az unio mystica, az istenivel való egyesülés kérdését. Ezek a nők elképesztő vallomásokban számolnak be az égi vőlegényről: gyűrűcsere, nász, nászi ágy, égő fájdalom, ami gyönyört okoz, nyögések. Ami viszont íróként igazán megfogott, az Cioran kíméletlen kérdése:
ha ennyi nő számol be a Jézussal való esküvőről, akkor valójában ki is ez a férfi? Miért akarja, hogy ezek a nők szenvedjenek?
Mert a misztikusok leírása szerint a nász után törvényszerűen eljön a „sötét éjszaka”, amikor az égi vőlegény egyszer csak eltűnik, és magukra hagyja őket a kínzó hiánnyal.
Hosszan részletezik ezt a fájdalmat, amely kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit ma egy elhagyott szerelmes érez. Mai szóval azt mondanánk, hogy Jézus ghostingolta ezeket a misztikusokat. Fruzsina karaktere ezt az ősi, misztikus elhagyatottságot éli meg a mai valóságban: egy olyan égi „nőcsábászba” szerelmes, aki a teljes odaadást követeli, de végül csak az űrt hagyja maga után.
Mennyire tartott attól, hogy az olvasók egy része a „Jézus mint elhagyó férfi” párhuzamot összeférhetetlennek tartja majd a vallási alapigazságokkal?
Nem volt bennem félelem. Amúgy is azt gondolom, hogy a hit egy élő, lüktető kapcsolat, amelynek bírnia kell a gyűrődéseket és a kérdéseket. A misztikus hagyomány maga is tele van ilyen feszültségekkel. Sokszor a teológia tagadó érvelését használják, mert úgy érezték, Istennel kapcsolatban semmilyen emberi jelző nem helytálló, ezért helyesebb tagadni őt, mintsem állításokat megfogalmazni róla. Ezek a szerzők sokszor a végletekig kiterjesztették ezt a logikát, és az ateizmus vagy a nihilizmus határát súrolva beszéltek a létező-nem létező Istenről és emberről. Én íróként ehhez a tradícióhoz nyúltam vissza.
De ezeket a szövegeket ők maguk írták vagy férfiak?
A misztikus nők gyakran kapták feladatul látomásaik lejegyzését, de mivel sokan nem tudtak írni, a szövegek gyóntatópapokon keresztül maradtak fenn. Szinte biztosan volt bennük cenzúra – az eredeti, nyers tapasztalatot nem ismerhetjük, de a ránk maradt változatok is néha zavarbaejtőek.
A lelki szárazságot sivatagi képekkel, forró homokkal érzékeltetik, míg az egyesülést folyó fényként és nedvekként ábrázolják. Amikor ez az égi vőlegény távozik, ezek a nők üresnek, bűnösnek, sőt néha undorítónak érzik magukat a hiánytól. Ezek kíméletlenül kemény, hús-vér szövegek – íróként ez a radikális elhagyatottság volt a kiindulópontom.
Ma egy pszichológus talán úgy diagnosztizálná ezeket a jelenségeket, hogy kapcsolatfüggőség vagy gyászfolyamat.
Ma könnyű rásütni ezekre a nőkre, hogy neurotikusok vagy pszichológiai esetek voltak – a testi tüneteikre, a rángásokra például simán rávágnánk, hogy epilepszia. Akkoriban viszont egy öntudatlan állapotnak súlyos tétje volt: az ördögtől van vagy Istentől? Íróként engem pontosan ez a határvidék érdekelt:
hol válik el a szentség az őrülettől.
Ugyanakkor már a középkorban is megjelent a gyanakvás: a nagy tudású teoretikusok között voltak, akik egy ponton besokalltak a »Katalinoktól és Terézektől«. Volt egy alapvető félelem a kontrollálhatatlan női misztikától, ezért egy női szent írásait és életét nagyságrendekkel szigorúbban vizsgálták felül, mint egy férfiét.
Miért?
Azt mondták, a nőket könnyebb elcsábítani, ők maguk pedig természetüknél fogva csábítók. Úgy tartották, hogy a nő a szentséget átélheti, de elgondolni nem tudja. Féltek a női misztikusok „hencegésétől«, a kontrollálhatatlan testi tünetektől. A katolikus egyház számára kulcskérdés volt, hogy kiszűrje a csalókat. Ismerünk olyan jegyzőkönyvet, ahol egy patikus tanúskodik, hogy az illető olyan szereket kért tőle, amik vérző sebeket okoznak. Volt, akinek a 24 órás felügyelet alatt azonnal megszűnt a stigmája. Persze utána mondhatta, hogy belülről érzi a fájdalmat, de azért lássuk be, ez vékony jég.
Mindenesetre íróként tudtam, hogy az én főhősöm, Fruzsina nem az a típus, aki 2026-ban elkezdi korbácsolni magát. Ez egyszerűen nem fért bele a karakterébe. Ő rájön, hogy kapott már elég fájdalmat az élettől, és ma már a szentségről sem a látványos testi sanyargatás jut eszünkbe. Az ő drámája belső, modern és éppen ezért sokkal közelebbi.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!