Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Amikor híres regényeket megfilmesítenek, általában azoknak a legnagyobb élmény megnézni őket, akik olvasták az eredetit. Lehet hasonlítgatni, örülni neki, hogy már megint egy szolgalelkű, sorról sorra átvett feldolgozásról van szó.
Amikor kiderült, hogy az Üvöltő szeleket napjaink egyik legmarkánsabb stílusú rendezőjére, Emerald Fennellre bízzák, sejteni lehetett azért, hogy ő aztán nem fogja kímélni Emily Brontë 1847-ben megjelent regényét. Hanem kiforgatja, művésziesen hatásvadásszá teszi – elég a direktor eddigi munkásságát megnézni, az Ígéretes fiatal nő és a Saltburn is kiakasztó filmdrámák lettek. Abból a fajtából, amelyek megrengetik az ember világát, s amellett, hogy vizuálisan eltelítenek, egy kicsit hányingerrel töltenek el. Különösen a Saltburnre volt mindez igaz.
A magyar mozikban február 12-én bemutatott, jó érzékkel Valentin-nap közelébe időzített Üvöltő szelek hiába álcázza magát romantikus filmnek, mert egyáltalán nem az. Vagyis, nagyon remélem, hogy nem számít annak, hiszen ha egy ennyire egymást kizsigerelő, toxikus kapcsolat vágyottnak számít, akkor lehúzhatjuk a redőnyt, mert a szerelem halott. Cathy (Margot Robbie) és Heathcliff (Jacob Elordi) ugyanis olyan se veled, se nélküled játszmát zavarnak le két óra alatt a nagyvásznon, hogy az embernek a szíve belefacsarodik. Folynak a könnyek, a testnedvek, az Üvöltő szelek helyenként meghazudtolja, máskor totálisan átírja a regény sztoriját. Mondjuk, engem egyáltalán nem zavart a dolog, Brontë irományát nem olvastam, és talán épp ezért tudtam élvezni Emerald Fennell verzióját, mert nem hasonlítgattam semmihez. Inkább azt vizsgáltam, önmagában megállja-e a helyét a film.
Ha valakinek fogalma sincs, hogy a Saltburn író-rendezőjének újdonságáról van szó, az is gyanút foghat, hogy ez egy perverzióban jócskán megforgatott alkotás lesz. Az Üvöltő szelek egy akasztással indít, ahol a gyerekek azon vihognak, hogy szegény szerencsétlennek feláll. Ez történik ugyanis akkor, ha a műveletben nem törik el rögtön az embernek a nyaka.
Ám nem hagy időt a film arra, hogy szörnyülködjünk, inkább rögtön ámulatba ejt azzal, ahogy a gyerek Cathy végigrohan egy olyan tájon, és olyan látkép és városkép tárul a szemeink elé, hogy azt a szomorú gótikus horrorhangulatot még a gótikus horror nagymestere, Guillermo del Toro is simán megirigyelné.
Komolyan, hadd időzzek egy kicsit annál, ahogy az Üvöltő szelek kinéz, mert valami vizuális katarzis a filmnek minden jelenete. Ahogy a házak kinéznek, melyek egy picit megidézik Tim Burton munkásságát, vagy azok a gyönyörű kosztümök. Bántó, hogy sokan a Bridgertont e tekintetben mérvadónak tekintik, mert amit az Üvöltő szelek kosztümösei itt megalkottak, az simogatja a szemet folyamatosan. Eközben az előkelő, nemes épületek csak úgy úsznak a húgyban, ürülékben, olyan disznóvágós jelenetet kapunk, hogy az orromban éreztem azt a bűzt, ami gyerekkoromban csapott meg utoljára, amikor a nagymamaféle disznóvágásra hétvégén elrángattak, kora hajnalban, mert azt akkor kellett csinálni. Adjuk hozzá mindehhez a mitikusra hangszerelt Charli XCX-zenéket, plusz amelyeket a zeneszerző Anthony Willis szerzett, és tényleg megelevenedik egy klasszikus irodalmi mű a vásznon, a maga eklektikus valójában. Lehet, hogy nem pontos. Lehet, hogy néha letér az eredeti író által mutatott ösvényről, de akkor is baromi hatásos és lenyűgöző.
Ráadásul a történet erősen indít, már a gyerek Cathy (Charlotte Mellington) is egy igazi hisztérika, aki apjától, a szerencsejáték-függőségével szenvedő Mr. Earnshaw-tól (Martin Clunes) kap „ajándékba” egy játszótársat, akit a kislány Heathcliffnek (Owen Cooper alakításában) […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!