Hirben.hu Hírben jók vagyunk! „Nem akarok egy halála után elismert művész lenni. Hiszen itt vagyok!” – mondta stúdiójában Cserbik Rita, ami a VIII. kerület patinásnak kicsit sem nevezhető részén, egy apró kávézóban található.
Mindenhol festékek, képek, vásznak, ecsetek, két kényelmes fotel és egy egészen egyedi alkotói légkör fogadott minket, amikor leültünk beszélgetni arról, hogy mégis mi hajtja a feltörekvő művészt és hogyan alakult ki a stílusa, amiért emberek súlyos összegeket is kifizetnek, hogy egy részét magukénak érezhessék.
A koronavírus-járvány segített
Cserbik Szegedről érkezett a fővárosba, Instagram-fiókja a Covid alatt robbant be, eleinte nehézséget okozott számára a nyilvánosság elé állnia munkáival, annak ellenére, hogy hatalmas baráti körrel bír.
A Covid előtt nem mertem megmutatni az alkotásaim. Annyira be voltam zárva, hogy nem mertem kitenni magam mindenki elé, hogy egyébként ez a lelkem, ezt csinálom, amikor nem vagyok veletek srácok. De akkor úgy voltam vele, hogyha nem most, mikor? Nem tudtam velük tartani a kapcsolatot, nem tudták, hogy mennyi mindennel foglalkozom. Megnyitottam az Instagramot és nagyon sokan elkezdtek követni, meg visszakérdezni, hogy azta, Rita, te ezt csinálod és így? Először egy érdekesség volt mindenki számára, én pedig igyekeztem megmutatni, hogyan működök. Nekik ez volt érdekes, nekem meg az, hogy nekik ez érdekes. Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy miért vártam eddig?
– mondta Cserbik, akinek a követőtábora már nem csak barátokból áll, létrejött egy közösség. Épülésének minden szakaszára rácsodálkozott, ami folyamatos lendületet adott neki ahhoz, hogy még jobban ki tudjon bontakozni, ugyanis semmilyen más tőkéje nem volt, mint a művészetét értékelő közönsége, akiknek meg akarja köszönni a támogatásukat, szép és nemes dolognak tartja, hogy a művészet jegyében ennyien összegyűltek.
Idővel elkezdett kiállítani, lettek projektek, amikbe bevonták, létrejöttek különböző együttműködések. De hogyan kezdődött az egész?
Szerencsére időben ráéreztek arra otthon, hogy van kreatív vénám. Próbáltam sok mindent, de semmi sem kötött úgy le, mint a színezés. Egy külön tanár is elkezdett velem foglalkozni, így hamar megtanultam az alapokat. Tudtam, hogy nekem ez jó, ebben biztonságban érzem magam és a lelkemet. Aztán ahogyan teltek-múltak az évek, minden gondolatom, illetve az életem is berendezkedett erre. Nem volt kérdés, hogy festőművész leszek. Szerintem szép, amikor valami olyan, ami egyébként te vagy, természetesen tud kapcsolódni az életedhez
– mondta.
Ha az ember szerelmes
A nap hol kisütött, hol a felhők mögé bújt, a stúdióban található képei pedig minden fényviszonyban kicsit más hatást keltettek. Sokszor erőteljes színeket használ, amelyek megadják képei alapvető hangulatát, de egy festményének ezer arca van.
Szerinte alap, hogy minden alkotó a belső vívódásaival is küzd a megvalósítás során. Úgy véli, hogy minden alkotó így van vele, aki tényleg nagy elhivatottsággal igyekszik létrehozni a semmiből valami újat, egy gondolatot előhívni, és azt kép formájában megmutatni.
Egyszer csak rámutatott egy festményére:
Ez egy üres vászon volt, és most egy témáról van szó, egy történetről. Amíg én végigmegyek ezeken a strófákon, azzal együttesen engem is boncol a téma, illetve a gyakorlat. Benne vagyok, de nem öncélúan, nem ez a cél. Az a jó, hogyha ez tényleg nem egy ilyen push, hanem az alkotó igyekszik együtt gondolkodni a közösséggel. Nekem azért segített sokat a social, mert ott kaptam olyan feedbackeket mindig, amiből tudtam építkezni. Nekem nagyon fontosak az emberek a művészetemhez. Nemcsak nekik alkotok, hanem értük is. Ebben a körforgásban ők is részt vesznek. Együtt élem meg velük ezt az egész kibontakozást, ami zseniális. Nem érzem magam magányos művésznek.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!