Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Gavallérok, konfliskocsisok, hordárok, rejtve maradt grófok, kucséberek és hírlapírók: Krúdy letűnt világából már csak szavak – jelentéstartalom nélkül. Mint kinőtt, naftalinszagú felöltő roggyant szekrény mélyén, válltöméseiben viseli még egykori gazdája daliás alakját. Csak nekem támad kedvem, hogy abba a kabátba bújva nyakamba vegyem a várost, és felleljem e letűnt kor porlepte nyomait. Ha még csak por lenne… Már csak hűlt helyei egykori vendéglőknek, külvárosi kocsmáknak, nagyvilági mulatóknak, fényes ablakú kávéházaknak.
Bécsig kellett mennem, hogy egy sarki kifőzde kézzel írott étlapjának szálkás betűit kisilabizálva rátaláljak a régi vágású házias koszt vendéglői variánsára.
A Gasthaus Woracziczky gemütlich otthonos miliőjében, ahol a söntés még az, ami: onnan mérik az italt kifelé. Mögötte a konyha gőzbe borult homálya párállik, kívül a vendégtérben néhány ócskapiaci bútor, tálaló és dísztárgy kifinomult ízléssel, magától értetődő funkcionalitással; ideális családias kényelem a szerényen gyarapodó, de azért a szegénységet méltósággal viselő időkből.
Rántott spárga, ahogyan kell
Egy fiatal női arcon a pókhálós finomságú korai szarkalábak. Karján, vádliján az absztrakt motívumokat idéző tetoválások poszthippi meséket ébresztenek bennem, hányatott sorsát önként vállaló, tompa virgoncságát tekintetében büszkén viselő felszolgálónk köré építek sosem volt históriát. Mintha az egész életét tudnám – anélkül, hogy egyetlen szót váltottunk is volna. Betévedő vendég vagyok, aki a múlton mereng, ő meg kézzel írott, nehezen olvasható étlapot tesz elém. A fentebb leírt látvány olyan, mint egy régi fénykép kopott keretben. Amikor rám villantja tekintetét, mintha mosolyogva helyeselne. Nem rontja el a mesémet. Konfabulálj, egyezik bele, és elém teszi a rántott spárgát, némi majonézes endíviával körítve.
Felhabzik bennem a kulináris forradalmár, nem hiszek a szememnek, itt valóban panírba-morzsába hajtották a fehér spárgát, ezt a viszkózus opálos csillogású természeti csodát, mely orgonasípként szólaltatja meg bélelt ízét. De ami volt, attól nem lehet elszakadni, annak lennie kell, ha egyszer a császári bérkocsis, amikor kihágott a mindennapok unalmából, a lócitrom tarkította macskaköves patkó kopogásából, akkor eltartott kisujjal majszolta a rántott spárgát. Bécsi vére rapid csörgedezett, lába polkát járta örömében, két falat szünetében fütyülte a dallamot. Nekem sincs miért szégyenkeznem, még ha olyannyira is megcsapott a fine dining kénköves nyila,
ezt a morzsás spárgát letuszkolom, istenuccse.
Olvasva az ákombákom betűket, rám törnek múltnak árnyai: itt erőleves is van, jól odakozmált palacsintatészta-csíkokkal nehezítve, azt nem hagyhatom ki. Már azt hittem, ebben az életben nem fogom érezni a palacsinta szélének pörkölődött ízét, amint feloldódik a csontból főtt lében. Nincs ehhez fogható otthonos, beletörődést kívánó érzés, ami az ifjúkor rabságnak érzett idejét képes volna ilyen erővel felidézni. Meg is torpanok ijedtemben, hogy minden ódzkodásom ellenére megadtam magam a leveses kozmának. Egy szakajtó csirkemáj, az is rántva, erre jól csúszik a spriccer. Szórakozottan kapkodom a borzasokat, míg a végére nem érek.
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!