Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Blaha Lujza temetése olyan kivételes eseménynek számított, hogy a jelentősebb fővárosi színházak – éppen úgy, ahogyan ma a televíziós híradók teszik – már a temetés másnapján műsorra tűzték a nemzet csalogányának búcsúztatásáról készült filmhíradó felvételeit, és a filmszínházak több napon át vetítették, hogy azok is láthassák, akik nem tudtak a temetésen részt venni.
Blaha Lujzát ugyanis akkoriban mindenki ismerte. Ma ezt talán kicsit másként van, de a nevével szinte mindenki találkozott már. Ha máshonnan nem, onnan bizonyosan, hogy Budapesten teret neveztek el róla. A XX. század fordulóján ugyanis olyannyira rajongtak érte, hogy még életében, 1920-ban teret neveztek el róla, nevezetesen azt, ahol már életében a Nemzeti Színháznak helyet adó épület állt, s amelynek színpadán rabul ejtette a magyarok szívét.
S hogy Blaha Lujza miért is lehetett ekkora – mai szóhasználattal élve – sztár, ennek megválaszolásában Kurutz Márton, a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum szenior kutatója lesz segítségünkre.
Egy országúton született
Amikor Blaha Lujza 75 évesen meghalt, temetésének napján a téren, az utakon, de még a környező utcákban is ritkán látott tömeg gyűlt össze, az emberek az ablakokban, a balkonokon fürtökbe állva búcsúztak tőle. Mindezt a korabeli Filmhíradó rögzítette, és a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum most felújított állapotban most közzé is tette – 4:03 perctől látható.
Kurutz Márton ezzel kapcsolatban egy érdekességre hívja fel a figyelmet. Ugyanis Blaha Lujza hangját, mozdulatait alig ismerjük, színpadi játékát egyáltalán nem, mégis őt tartjuk nemzeti színjátszásunk egyik korszakos és meghatározó alakjának. A nevét hallva nemcsak a fővárosi tér ugrik be, hanem egy balatonfüredi villa is, amelyben két évtizeden át pihente ki magát, illetve néhány köztéri szobor és emlékmű, amelyet csak a legfigyelmesebb szemlélődők vesznek észre:
Ennél többet nemigen tudunk róla. Pedig érdemes felidézni alakját, mert olyan korban élt, amelyben nehéz volt magyar színészként boldogulni, és olyan küldetést véghez vinni, amelyért valóban hálás lehetett az egész nemzet száz évvel ezelőtt, amikor végső búcsút vettek tőle.
Blaha Lujza alakját felidézve Kurutz Márton fontosnak tartja elmondani, hogy „a magyar színészet úttörői közé tartozott, noha az igazán elsők az eggyel korábbi generáció tagjai voltak. Déryné, Kántorné, Lendvay Márton, Egressy Gábor vagy Jókai Mór felesége, Laborfalvi Róza a XIX. század közepén már befutott, javakorabeli művész volt, amikor Blaha Lujza 1850. szeptember 8-án megszületett a felvidéki Rimaszombatra vezető országúton. Szülei vándorszínészek voltak, így beleszületett a szakmába, amelynek már ötéves kora óta egyre aktívabban lett a részese. Otthona, családja, sőt iskolája is a társulat volt, ahol a színpadi rutinok mellett az írás-olvasásra is megtanították idősebb kollégái.
Édesapját még egészen kisgyerekkorában elvesztette,
így édesanyjával és díszletfestő nevelőapjával kalandos körülmények között vándoroltak városról városra, gyakran cserélgetve a minden komfortot nélkülöző nyomorúságos hajlékokat. Mire Lujza tizenéves lett, kész színésznővé érett, és ekkoriban a szerelem is rátalált. Egy cseh származású osztrák katonakarmester, Jan Blaha volt a szerencsés ifjú, akihez Lujza tizenöt éves korában hozzáment, s aki igaz rajongással meglátta ifjú szerelmében a tehetséget. Sok jót tett vele, hangját képezte, karrierjét egyengette, azonban mindezt nem tehette sokáig, mert 41 éves korában elvitte a tüdővész. Blaha Lujza, aki a férje iránt érzett örök hála jeleként élete végéig viselte a nevét, még húszéves sem volt ekkor.”
Utolsó szavaival édesanyját hívta
1926 januárjában Blaha Lujza testét végképp hatalmába kerítette a kór. A Prágai Magyar Hírlap erről eléggé részletesen beszámolt a színésznő temetésének napján:
A gonoszindulatú betegség, amely ötnegyed év előtt a beleit támadta meg, pár hónap előtt az agyára ment át, amely mindazideig korát meghazudtoló frisseséggel, bámulatos pontossággal funkcionált. Főfájások, beszédzavarok és tragikus állapota dacára, az egyébként komoly betegnél jelentkező tréfálkozási kedv elárulták, hogy az agy homlokhalántéki részében is megjelent a gyilkos betegség egy góca. Ezzel párhuzamosan erői fokozatosan csökkenni kezdtek, aluszékonnyá vált és készült a halálra. Környezetét nem háborgatta halálos gondolataival, csak az orvosával közölte többizben, hogy halálát közeledni érzi. (…) Vasárnap már negyvenfokos lázt mértek. Blaha Lujza nehezen szedte a lélegzetet, hörögni kezdett. Lehajtott fejjel, fekete kámzsában a küszöbön állt már a Vég. Vasárnap éjjel a láz 40.3 fokban kulminált. Hétfő reggel hét órakor is 40 fokos volt a láz. És tizenegy óra tíz perckor Biró Gyula dr., hűséges kezelőorvosa felállott: – Meghalt.
A korabeli leirat szerint Blaha Lujza utolsó szavaival édesanyját hívta. „Pénteken délelőtt, az agónia bekövetkezése előtt, váratlanul izgatottabb lett a szívműködés. Hirtelen magához tért a nagybeteg. Felpillantott, mosolyogni próbált, megismerte azokat, akik körülötte álltak. Szeretettel pihent meg szeme a kis Magdin, dédunokáján, aki az ágy lábánál állt, de azután újra elvesztette eszméletét. Ezen a napon minden két-három órában magához tért a halállal vívódó Blaha Lujza. Ilyenkor lázasan fantáziált:
– Mamám, mamám… – susogta –, miértnem jösz?
A kísérteties csöndben mindenki a sírást gyűrte le magában. Tompán kongott a haldokló szava. Az örökkévalóság kapujában anyját szólította. Estefelé a fia állt meg az ágy előtt. Blaha Lujza felnézett:
– Vártam reád, angyalom – mondta. Mosolygott. Azután behunyta a szemét. Többé ebben az életben ki sem nyitotta már.”
Kurutz Márton azt mondja, hogy „a fiatal színésznő szépségére, lágyan csengő mezzoszoprán hangjára és különleges emberábrázoló képességére közben egyre többfelé felfigyeltek. Még Bécsben is hangos sikereket aratott a dualizmus korának egyre népszerűbb új színpadi műfajában, az operettben, a külhoni népszerűség azonban nem tudta elcsábítani szeretett magyar közönségétől.
Noha ígéretes pálya állt előtte az operettszínpadokon, ő mégis a népszínművek világában érezte jól magát, s ebben is aratta legnagyobb sikereit.
Blaha Lujza kivételes népszerűségét elsősorban ennek a műfajnak köszönhette, hiszen a népszínművek hőseivel tudott legkönnyebben azonosulni az akkori Magyarország. A XIX. század végén, amikor a nemzeti kultúra építése és ápolása kiemelten fontos volt az egyre szabadabbá váló Magyarországon, ő maga is fokozatosan a nemzeti identitás egyik szimbólumává vált. Magyar nyelvű dalaival, szerepeivel a népi hagyományt népszerűsítette, ezért viszonylag hamar a nemzet első számú kedvenceként tisztelték és szerették, akiben magára ismert a közönség.
20
Még maga a király is lelkendezve beszélt róla, amikor egy alkalommal megköszönte Andrássy Gyulának, hogy figyelmébe ajánlotta a színésznőt:
Tegnap megint megnéztem Blahánét. Köszönöm, hogy fölhívta rá a figyelmemet, mondhatom, csodálatos művésznő, valóságos tündér, amilyenről csak álmodni lehet.
Színpadi játéka egyszerű, természetes, ugyanakkor karizmatikus volt, s így alkalmassá tette arra, hogy lelkesítő, erős női karaktereket keltsen életre, akikkel szinte egybeolvadt a színpadon. Ebbéli képességeit egy anekdota is megőrizte, melynek valóságtartalmában nem lehet egyértelműen kételkedni:
- A Piros bugyelláris egyik előadásán történt az eset, melynek előzménye 13 magyar huszár halálos ítélete, akik Galíciában agyonverték kegyetlenkedő őrmesterüket. A nemzeti közvélekedéssel együtt Blaha Lujza is a huszárok pártját fogta és elítélte a király megtorló büntetését, mellyel a katonákat sújtotta. Blaha szóvá is tette a főuraknak és a vezető politikusoknak, hogy tegyenek valamit a huszárok megmentése érdekében, de a helyzet reménytelen volt. Ekkor támadt az a vakmerő ötlete, hogy az előadás során, melyet Ferencz József is megtekintett, a színpad elején féltérdre ereszkedve, közvetlenül a király páholya felé fordulva énekli dalát az előzőleg odahaza kifundált szöveggel: »De szeretnék a királlyal beszélni, De még jobban szobájába bemenni. Megmondanám a királynak magának, Kegyelmezzen a 13 huszárnak.« Dermesztő csend támadt a színházban, őfelsége felállt, mosolyogva, beleegyezően intett az izgalomtól reszkető primadonna felé, akit fergeteges, véget nem érő tapsorkán köszöntött.
A […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!