Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Frank hegyeset köpött, bagóval kevert nyála barnára színezte a grönlandi havat. Most már itt is jártam, vigyorgott magában, s miközben vállán megigazította a gépkarabélyt, a szerda esti nőre gondolt. Aubrey, Audrey vagy Avery, az agya szélsebesen pörgött, még egy Amanda is beúszott a múltból, végül feladta, mindegy is, mi a neve, izzadt kis dög, nyilván a pokolból. Frank nem tudta eldönteni, hogy most vizelnie kell-e vagy ágyékában egy démon csókjának tüze lángol.
Két apró ember állt előtte. Testüket prémbunda fedte, szőrmés kapucnijuk alól hunyorogva néztek rá.
– Te, Sukker – szólt hátra Frank –, ezeknek a fagy segglyuknyira húzta a szemüket.
– Vagy inkább a kibaszott fény – nyüszögte a felcser, és arcáról letörölte kibuggyant könnyeit. – Fehér pokol ez, itt csak megvakulni lehet.
Frank visszafordult a két alakhoz, orrnyergére napszemüveget tolt, és megkérdezte, hogy beszélnek-e angolul. Az eszkimók hevesen bólogattak, de jelezték, hogy csak kicsit.
– Remek – sóhajtott Frank. Ezeknek kellene most elmagyarázni, hogy azért jöttek, hogy birtokba vegyék ezt a végtelen hómezőt, és mindenki jobban járna, ha ehhez nem kellene kibiztosítania a fegyverét. A parancs az, hogy minél gyorsabban építsenek konténertábort, tűzzék ki az amerikai lobogót, merthogy Amerika az amerikaiké, s bár ezt itt most Grönland, és leginkább Dániához tartozó autonóm terület, de a parancs az parancs.
– Hogy hívnak, bundás? – Frank állával az egyik eszkimóra bökött, de helyette a másik felelt.
– Nanuk.
– Ez meg itt Néma? – intett Frank a fegyvercsővel arra, akit kérdezett. Az eszkimók nem feleltek, csak mosolyogtak.
Frank a másik eszkimóhoz fordult.
– És téged hogy hívnak?
– Nanuk – felelte az, akit Frank először kérdezett.
– Vicces népség vagytok – jegyezte meg Frank –, egymás helyett beszéltek.
Frank nem sokat tudott az eszkimókról. Igazából semmiről sem tudott sokat, amit meg mégis, az elegendő volt ahhoz, hogy őrmester legyen. Egész életében arra vágott, hogy figyeljenek rá, hogy meghallgassák, hogy szavainak és tetteinek súlya legyen, s bár a katonaság nem sok teret és időt hagyott az álmainak, amikor éppen nem neki parancsoltak, úgy érezte, a zubbonya alatt egy tábornok szíve dobog. És egy tábornoknak az a dolga, hogy megmutassa, hogy vele nem lehet szórakozni. Amit kérdez és amit mond, az olyan, mintha a Teremtő az ő hangján szólna, pedig ő nem is Isten, csak a világ egyik legnagyobb hadseregének katonája.
– Szóval, miért beszéltek a másik helyett?
– A nevünket nem szívesen mondjuk ki – felelte az egyik Nanuk.
– De a másikét igen?
Az eszkimók bólintottak.
– A magatokét miért nem?
– Az bajt hozna ránk.
– Az nem hoz bajt, hogy mindkettőtöket Nanuknak hívják?
– Az nem – mondta a másik Nanuk. – Ám ha az egyikőnk meghal, a másiknak nevet kell változtatnia.
– Aztán miért?
– Bajt hozna rá, ha Nanuk maradna.
– A fene se érti a világotokat – jegyezte meg Frank, és viszkető ágyékát megpróbálta ruhán keresztül megvakarni. Alaposan szemügyre vette a két hunyorgó alakot, akik úgy álltak prémbe burkolva, mint jégből faragott szobrok. Szinte szánta őket, bár a katonai szótárban nincsen olyan szó, hogy szánalom. Neki csak annyi a feladata, hogy tábort verjen, és lőjön, ha lőni kell, a Fehér Házban majd megmondják, hogy mikor és kire.
Az eszkimók némán nézték, ahogyan az amerikaiak kipakoltak. Az óceánon horgonyzó hajóról egymás után hordták a konténereket, rögtönzött kikötőt építettek, a bázis egyik konténerének rúdjára felhúzták az amerikai lobogót.
– A Nanuk amúgy mit jelent? – tért vissza Frank az eszkimókhoz.
– Jegesmedve – szólt az egyik Nanuk.
Frank nevetni próbált, de csak béna vigyorra futotta. Otthagyta őket, belépett az egyik fűtött barakkba. Az ajtóból még visszanézett a táborra. Túl könnyen ment, gondolta. Ellenállásra számított, de csak ez a két eszkimó tolta ide a képét. Úgy tudta, hogy egy dán század a főváros, Nuuk közelben állomásozik, nyilván idő kell, mire az őrjárat ideér.
Fél óra múlva Sukker benézett a barakkba, kérdezte, mi legyen a két bundással. Senkit nem zavarnak, mégis olyanok, mint a rossz szellemek. Először csak szemlélődnek, mintha keresnék a fogást az emberen, aztán miután kitapasztalták a gyenge pontját, jégkockát csinálnak a szívéből.
– Bolondok ezek – vetette oda Frank. Whiskyt töltött. Sukkerre nézett, de a felcser mutatta, hogy még délelőtt van. Az őrmester legyintett, egykutya, hogy hány az óra. – Mit tudsz az eszkimókról?
Sukker becsukta az ajtót maga mögött.
– Mégis kérek – Frank elé tolt egy poharat. – Azt olvastam…
– …te tudsz olvasni?
– Csak amennyire anyád – felelte Sukker, és már folytatta is. – Fridtjof Nansen norvég felfedező korabeli leírásában az áll, hogy az eszkimók inuanak, innuitnak, vagyis embernek nevezik magukat. Mindenki más állat.
– Mi van?
– Várjál, tovább is van. Az itteni eszkimók szerint az ember testből, lélekből és névből áll, de lélekből mindjárt kettő is van. Az egyik árnyék, az ha az eszkimók alszanak, az képes elhagyni a testüket. A másik meg pára, az akkor száll ki belőlük, ha meghalnak.
– És mi van a nevükkel?
– Ezt halálosan komolyan veszik. Egy újszülött a legutóbb meghalt eszkimó nevét kapja, s vele együtt az elhunyt minden, az életében meg nem oldott feladatát. Vagyis ha egy eszkimó úgy halt meg, hogy széttépte egy jegesmedve, akkor annak, aki a nevét kapja, dolga lesz a fehér bundásokkal. Alighanem medveölővé kell válnia.
– Na, ezek itt ketten Jegesmedvék, bár nem hiszem, hogy félnünk kellene tőlük – kortyolt a whiskybe Frank.
– Ne becsüld alá az eszkimókat. Szívós teremtmények. Ezeket még soha senki nem törte meg, se be. Akik idejöttek, hogy elfoglalják a földjüket, azok idővel vagy meghaltak, vagy beolvadtak közéjük.
– Ezek már régen nem olyanok, ahogyan az a norvég faszi leírta őket, ezek csak szívatnak, de hamarosan megtudják, kivel szórakoznak – vigyorgott Frank, de érezte, hogy szavaiból hiányzott az őszinteség. Grönland ráadásul olyan, mint a senki földje. Amerre csak nézett, havas felszínt látott, a sziget belsejében a jég vastagsága elérheti a három kilométert is. – Mi van itt, amiért az elnöknek ez a sziget kell? – tette föl a kérdést, de tudta, költői. Mert azt, ami itt van, valahol a lábuk alatt, kőolaj, lítium és urán, nem könnyű kibányászni. Ha az volna, a dánok vagy mások már régen kitermelték volna.
– Nem a mi dolgunk, Frank – mondta Sukker. – Mi csak jövünk és lövünk. Ehhez értünk. A gondolkodást meghagyom a politikusoknak, bár, ahogyan nézem, a legszívesebben azok is csak lövöldöznének.
A felcser kilépett a barakkból. Az eszkimók már eltűntek. Mintha ott sem lettek volna. Sukker mégis érezte, hogy itt vannak. Láthatatlanul. Rohadt kis démonok, morogta, és lelkébe befészkelte magát a félelem, mert a lelke mélyén tudta, hogy ezek mindenhol ott vannak. A napfényben, a hóban, a folyton fújó szélben, az óceán morajában. Sapkáját fül alá húzta, és azt kívánta, bárcsak sose lépett volna Grönland földjére.
Wolfgang Kaehler / Getty Images Hungary)
ullstein bild Dtl / Getty Images Hungary)
Anchorage Daily News / Getty Images Hungary)
Paul Almasy / Getty Images Hungary)
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/multkep/2026/01/11/eszkimo-jeg-inuit-iglu-hideg/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!