Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Tóth Marcsi nem az a szerző, aki siet. Az Erdő van idebenn szöveg vele együtt korosodott. A kezdeti lendületet felváltotta a tudatos szerkesztői munka. Bár a kötet felépítése regényszerű, ő és szerkesztője, Szegő János végül a novellaciklus meghatározás mellett döntött.
A helyszín egy sajátos határvidék, ahol a táj nem díszlet, hanem sorsfordító erő.
Az író az Indexnek azt mondta, hogy tudatosan kerülte a vidéki ábrázolás sablonjait, a „népi giccset” és a „nyomorpornót”. „Az motivált, hogy ne azt a típusú irgum-burgum, csinnadrattás falusi életet hozzam, ami csupa vidámság és kaland, de ne is azt a végletes leszakadtságot és kilátástalanságot, ami a falusi miliő kapcsán gyakran megjelenik a kortárs magyar irodalomban. Én egy olyan különleges részt mutatok be Heves és Borsod megye határán, ami nekem imádott tájam, és a jelentős országimázs építő jellege ellenére is hordozza a sebeit.”
Hátukon viszik a családot
A Magvető Kiadó gondozásában megjelent kötet központi alakjai olyan nők, akik a hátukon viszik a családot, miközben a saját vágyaikat és fájdalmaikat mélyre ássák.
Nagyon erős női karakterek vannak benne, akiket a saját életemből merítettem. A nagymamám is domináns szereplő volt a családban, anyukámban is ott van ez a mindenen áttörő életösztön. De ha jobban belegondolok, a könyv nem csak a nőkről szól, hanem arról is, hogyan tükröződnek bennük a férfiak.
Szóba került a generációkon átívelő elhallgatások kérdése, amellyel kapcsolatban Tóth Marcsi azt mondta, hogy az általa ábrázolt északkelet-magyarországi falusi közegben a traumák nem családi történetekben, hanem sokszor a szavak hiányában öröklődnek tovább. A kötet címe – Erdő van idebenn – is erre a belső, sűrű és sötét bozótosra utal, amit mindenki magában hordoz, de senki nem mer megritkítani.
„Azt látom, hogy ebben a közegben, amit ábrázolok, minden gyűrött arc mögött ott egy történet, amiről nem könnyű vagy érdemes beszélni, talán épp azért, mert ez nem téma, hisz mindenkinek ilyen az élete.” Persze az sem mellékes, hogy a történet a rendszerváltás utáni évek kusza társadalmi és érzelmi viszonyainak sodrásában indul. Vannak kitörési kísérletek, de nehéz a dimenzióváltás, csak keveseknek sikerül.
Íróként szívesen elidőzöm a falut körülvevő gyönyörű természeti tájon, hogy aztán egy óvatlan pillanatban mégis feltárjam a szépség és fenségesség leple mögött megbújó tragédiákat. A könyvben szereplő öntörvényű nők mindent kibírnak, vannak közülük, akik a hátukon viszik a családot, az egymásrautaltságban boldogulnak, ahogy tudnak, és sokszor nem akarnak tudomást venni a lelkükre nehezedő, hatalmas, sötét erdőről.
Pedig a dűlőutak és a falusi házak falai között szembejövő emberek tekintetében vagy keresetlen mozdulataiban minden benne van, és néha elég csak ezeket megírni.
Nincs külső kontroll
Tóth Marcsi identitása több rétegből áll: vidéki gyökerek, budapesti értelmiségi lét, filmes múlt és mély katolikus hit. Ez a komplexitás teszi lehetővé, hogy mindenkihez szólni tudjon. Ebben a telített közegben a Margó-díj kulcsszerepet játszik, hiszen egy olyan szegmensre – a pályakezdőkre – irányítja a fókuszt, akiket korábban kevesebben kerestek. Szerinte a díj hatására mára szinte „divat lett” első könyveseket olvasni. De amíg sokan zárt közegekről vagy az irodalmi életben ért atrocitásokról számolnak be, az ő útja meglepően gördülékenyen indult. Elmondása szerint
nőként sem érték negatív tapasztalatok a belépésekor.
Bár a publikálás kapui könnyen megnyíltak, a legnagyobb csatákat saját magával kellett megvívnia. A 14 éves alkotói folyamat mögött nemcsak a filmes munka miatti energiahiány állt, hanem egy mélyebb belső érés is. „Nagyon nagy küzdelem volt, hogy évről évre haladjak, és hogy elkezdjek magamra végre íróként gondolni.”
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!