Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Különös humora van a történelemnek, a történetírásnak, az újságírásnak. De az is lehet, nem is humor, hanem szarkazmus ez, irónia, hiszen amikor Dmitrij Sosztakovics hatvannyolc éves korában, 1975. augusztus 9-én Moszkvában meghalt, a központi hatalom és akarat által megfogalmazott nekrológjába ezt írták:
egész életét a szovjet zene fejlesztésének, a szocialista humanizmus és internacionalizmus eszméi erősítésének, a békéért és a népek barátságáért vívott harcnak szentelte.
Sosztakovics, a világhírű orosz zeneszerző és zongoraművész alighanem erre is írt volna egy szimfóniát, prelűdöt, röpke fúgát, még az is lehet, hogy A hatalom képmutatása címmel, de ezt, ugye, már sohasem tudhatjuk meg. Ő ugyanis olyan alkotó volt, akinek lelkét az a XX. századi szovjet-orosz valóság nyomorította meg, amely zenéjét, művészetét, személyét világhírűvé tette.
Sosztakovics a képernyőn
Furcsának, ellentmondásosnak tűnhet ezt így kimondani, de aki élt a XX. században, vagy él a huszonegyedikben, és azzal kell szembesülnie, hogy az alkotás öröme és lehetősége, valamint az érte járó siker és elismerés, vagy kudarc és kárhozat ugyanarról a tőről fakad, és leginkább a hatalomhoz való viszony és iszony határozza meg, az alighanem pontosan tudja, és érti, hogy Dmitrij Sosztakovics, Szentpétervár szülöttje miért is volt olyan csöndes, hallgatag, tisztaságmániás, könnyen magába forduló zeneszerző, s miért mondta azt, hogy
A zene megvilágosítja az embert, és megadja neki az utolsó remény esélyét – ezt még a hóhérnak is beillő Sztálin is tudta.
Szabó Stein Imre ezt az orosz zeneszerzőt idézi most meg 2 órás koncertfilmjében. Ahogyan mondja: „A kamerák ezekben a videókban párbeszédet folytatnak a zenével, egyetlen zongoraművész drámájára és költészetére összpontosít, aki a valaha zongorára komponált egyik legbonyolultabb és legjelentősebb művet adja épp elő. Egy sötét térben felülről születő fény dómban helyeztem el a »cselekményt«, a művész egyedülléte szellemi és lényegi értelemben nyilvánvaló és úgy vélem, a nézőt is hasonló helyzetbe hozza.
Létezésünk alapállapota ez, csakhogy itt David Levy, a kitűnő francia zongorista szinte emberfeletti feladattal birkózik,
el kell játszania ezt a rendkívül bonyolult, zseniális művet.
A kamera mozgásokkal azt akartuk kirajzolni, ahogyan föl az ég felé épül és épül a fúga. Paradoxonnak hathat, de egy szóló zongorajátékot sokkalta nehezebb filmes színvonalon felvenni, mint egy szimfonikus művet. Végig, minden pillanatban kíméletlenül ugyanarra koncentrálódik a néző figyelme, nincs menekülő út, félrebeszéd. Próbáltam újszerű képi nyelvvel a zene szüntelen születését megragadni és együtt írni Daviddel a drámát, mint ahogy nekem ez így a színpadi dráma műfajába is sorolódik.
Nagy dolog, hogy a filmet a Stingray Classica beválasztotta műsorai közé, és […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!