Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Amikor 2013-ban az ötvenhárom éves Jon Fosse a katolikus hitre tért, a világ irodalmi közvéleménye talán csak egy újabb különc fordulatot látott a norvég drámaíró életében. Pedig ez a döntés egy gyermekkori dac és egy
évtizedekig tartó spirituális szomjúság
lezárása volt. Fosse tizenévesen, alig tizenhat éves fejjel „tiltakozásból” vágta rá az ajtót a lutheránus egyházra, mert az túl racionális volt, túl száraz, és pont azt vette el tőle, ami számára a hit lényege: a misztériumot.
Az Eskil Skjeldal teológussal folytatott dialógusaiból született kötetben Fosse végre elmagyarázza, miért érezzük úgy magunkat az írásait olvasva, mintha egy másik dimenzióban, egy lebegő, spirituális világban járnánk. Ez a könyv kulcsot ad ahhoz a sajátos transzhoz, amit a szerző lassú prózája idéz elő.
Az arany felhő árnyékában
Minden egy hétéves kori balesettel kezdődött. Az átvágott artéria, a vérveszteség és a halál közelsége hozta meg azt az intenzív élményt, ami Fosse egész életművének origója lett. A kórházba tartó autó ablakából egy fénylő, arany ködöt látott lebegni a háza felett. Ez a látomás nem egy gyermeki fantázia maradt, hanem belső iránytű: a vágy a kimondhatatlan után.
Amikor Fosse-t olvasunk – hála A. Dobos Éva bravúros fordításának, amely hűen adja vissza a norvég szöveg hipnotikus lüktetését –, ebbe a „már nem itt, de még nem ott” állapotba kerülünk. A könyvben Skjeldallal Beckettről, Joyce-ról és Dantéról beszélgetnek, de a mélyben mindig ott lebeg a kérdés:
hogyan vezeti vissza a művészet az embert a hithez?
Fosse írásmódja – az a bizonyos pontok nélküli, hömpölygő szövegfolyam – valójában egy rituális ima, ami segít az olvasónak átlépni a hétköznapi valóságból a szellem világába.
Az összeomlás kegyelme
Fosse útja azonban nem volt fáklyásmenet. A világhír és a második válás magánya elől az alkoholba menekült, mígnem egy délután a teste végleg feladta. Mindennap ivott, de ritkán volt részeg. Különösen azért, mert tudta kezelni a hivatalos, nyilvános fellépéseket és társas összejöveteleket, „és ilyen alkalmakkor a kedves whiskymmel bátorítottam magam. De megmondom őszintén, az alkoholnak sokat köszönhetek. Nem lettem volna képes megtenni azt, amit életemben megtettem, ha nincs alkohol.”
Végül azonban teljesen kisiklott az élete, és néhány hónapon keresztül éjjel-nappal ivott.
Soha nem voltam részeg, de egy pár hónapig a szervezetemnek, csakhogy normálisan működjön, nagy mennyiségű alkoholra volt szüksége. Ezenkívül teljesen elment az étvágyam. A két utolsó hónapban, amikor még járóképes voltam, szinte csak vörösboron és vodkát éltem. Aztán összeestem.
A kéthetes kórházi kezelésről aztán rogyadozó térddel ment haza. Ezután a nap után nem ivott többé alkoholt. Vagyis a kórházi összeomlás nem a vég, hanem a valódi újjászületés pillanata volt. Jon Fosse nem szégyelli, hogy az alkohol irányította az életét,
[…]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!