Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Az indulást a levéltári kutatások alapján kibogozott kezdetek feltárása jelenti, hogy ideológiai szempontból miért tartotta fontosnak a Kádár-rendszer, hogy megteremtse a bakelitlemezek hazai tömeggyártását. Ehhez hozták létre a ’60-as években a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot (MHV), amely szelektálta és eldöntötte, kinek lesz Magyarországon önálló lemeze, és kinek nem.
Az ismert volt már korábban is, hogy az MHV-t két teljhatalmú ember irányította évtizedeken át. Az egykori szabóinasból lett MHV-sajtófőnök, az az Erdős Péter, aki bevallása szerint olyan botfülű volt, hogy még a Himnuszt sem ismerte fel. Ő volt a jobbkeze Bors Jenőnek, aki leginkább családi kommunista öröksége révén kapta meg a stallumot, hiszen nagyapja az 1919-es Tanácsköztársaság alatt népbiztos volt; Landler Jenőnek hívták.
A könyv ezután bemutatja, hogyan és leginkább miért jött létre a dorogi hanglemezgyár, majd pedig a szerző ráfordul a legendás formációk és zenészpályák ismertetésére. Ezt pedig úgy teszi meg, hogy gyakorlatilag az 1970-től a rendszerváltásig terjedő időszak szinte teljes magyar albumtermését tárja elénk, már ismert vagy teljesen új sztorikkal megfűszerezve.
Bevallom, nekem a könyvnek ez a része unalmas volt, mert egyfelől személyesen éltem meg, amikor ezek a nagylemezek a könyvesboltok akkori, nem túl csábítóra dizájnolt kirakataiba kerültek, és közülük jó néhány volt aztán a gimis házibulik háttérzenéje.
Megismerjük az ORI-t és az NKI-t
Az Országos Rendező Iroda (ORI) a hazai koncertszervezés legnagyobb ura volt a Kádár-rendszerben, engedélye nélkül csak nagyon-nagyon kevés fellépést lehetett tető alá hozni. Persze kellett a magyar könnyű- és komolyzenét külföldön is szerepeltetni, erre pedig a Nemzetközi Koncertigazgatóságot (NKI), közkedvelt nevén az Interkoncertet hozták létre.
A kötetben ezt követi a legendás koncertek és fellépők visszaidézése, de tegyük hozzá, hogy a teljesség igénye nélkül.
- Szó van Louis Armstrong nagy port felvert 1965. júniusi bulijáról az akkori Népstadionban,
- majd az 1970-ben életre hívott KEK következik, amely nem egy koncert, hanem egy kultikus koncerthelyszín, amelynek a Kertészeti Egyetem adott otthont.
Csatári nagyjából végigveszi a KEK szűk 20 éve alatt ott tartott legnagyobb bulikat vagy karrierindító fellépéseket.
A bajom ezzel csak az, hogy – bölcsészhallgatóként az 1980-as évek szombat estéire visszaemlékezve, hát – nem csak a KEK volt kiemelt bulihely. Ott volt a Villányi úti intézmény közelében az E-Klub, amely a Műszaki Egyetemé volt, és ide, valamint a KEK-re is – lányoknak bármikor – a fiúknak csak szigorúan ellenőrzött fényképes tagságival lehetett bejutni, és ha telt ház volt, akkor már azzal sem. Ha az E-Klubból kiszorultunk, mentünk tovább.
A Duna túloldalán, a Fővámház téren állt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, vagyis a Közgáz, amelynek aulájában ugyanúgy koncertek voltak szombatonként, mint a KEK-en vagy az E-Klubban.
Itt a terem végében álló 3 méteres Marx-szobor nézett szigorúan a vele szemben álló színpadi fellépőre.
Ha nagyon elhúzódott az esti bulizás, akkor tovább lehetett még menni a pesti éjszaka legelvarázsoltabb figuráit felvonultató FMK-ba, vagyis a Fiatal Művészek Klubjába, közel a Hősök teréhez. De oda bejutni tényleg bravúr volt, mert csak limitált számú tagságit osztottak ki minden év szeptemberében.
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
Forrás:
https://index.hu/kultur/2025/12/14/csatari-bence-magyar-konnyuzene-tortenet-konyvkritika/
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!