2020. május 26., keddMa Fülöp napja van. Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 350,00 Ft | USD: 321,00 Ft | CHF: 331,00 Ft
2020.05.26. Fülöp Nappali nézet Éjszakai nézet EUR: 350,00 Ft | USD: 321,00 Ft | CHF: 331,00 Ft
Kezdőlap / Kultúra / Egy raklapnyi leborult Dragomán – Annuska már kiöntötte az olajat (Bulgakov: Mester és Margarita)

Hirdetés

Egy raklapnyi leborult Dragomán – Annuska már kiöntötte az olajat (Bulgakov: Mester és Margarita)

Index tárcák

Ezt a novellát egy megtörtént februári hír ihlette, de minden további hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Hirdetés

Az Index tárcarovatának elindítása egy kísérlet arra, hogy újraélesszük a magyar sajtóban jelentős hagyományokkal bíró, de a közéleti lapokból mostanra jórészt kikopott tárcanovella műfaját. Szeretnénk a kortárs szépirodalmat közelebb vinni az olvasókhoz, hogy az ne csak alacsony példányszámú irodalmi folyóiratokban tudjon megjelenni, hanem ismét hozzáférhető legyen mindenki számára, aki napi sajtót olvas – ahogyan a 20. század első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt olvashatók.

– Ne sírjon, Kerekes anyuka! – mondta az orvos, és lehúzta a kezéről a gumikesztyűt. A nővérke valamit gépelt a kilencedik hónapról, Vica meg csak fogta a gyerek combját, szorította az injekció helyére a gézdarabot. Amikor a doktor úr beleszúrta Ágika hurkás combjába a Bexsero utolsó ampulláját, és a kislány zokogva üvölteni kezdett, Vicában is megrepedt valami. Kitört belőle az a sűrű feszültség, ami már hónapok óta gyűlt benne. A kislánya először még jobban rázendített, aztán – meglepődött, hogy az anyja is sír – elhallgatott. Almássy doktor úr olajos, göndör fürtje a szeme elé szédült, ferde fejjel vizsgálta Vicát. „Kerekes anyuka” valóban együtt érzett a kislányával, de sírni azért nem sírt volna. És konkrétan nem is tudta, miért teszi. Egészében persze igen: a sok szorongás, az egyre elviselhetetlenebb feszültség otthon, a folyamatos, mindent felőrlő, megbüdösítő szegénység, a fillérezés és kuporgatás borzasztóan megviselte. 

A férje a hét elején kiborult, amikor üresen találta a tartalékos borítékot, „negyven ezer magyar forintnak kellene benne lennie!”, kiabálta. Így mondta mindig, magyar forint, Vica azt remélte, megússza azt a két napot fizetésig, hogy addig Árpi nem veszi észre a hiányt, és ha megjön a gyed meg a családi pótlék, másképpen jön ki, hogy harminchétezer-kilencszáz forint volt a gyerek utolsó agyhártyagyulladás ampullája. 

A férje nem árulta el, mire kellett volna a pénz, hogy miért nézte meg a borítékot, „most már mindegy”, zihálta, „úgy sincs”, és belekezdett abba a monológba, amiből mindig egy parttalan veszekedés lett, az ő gyerekkorukkal, meg hogy mi a fenének kell ez a rengeteg oltás, bolond lesz tőle a gyerek, annak idején ők is felnőttek valahogy. 

Vica mindig megpróbálta magában tartani azt a mondatot, ami után már üvöltöttek, de sosem tudta, mert a szenvedésben nincs igazság, és bár minden zokogás közben megfogadta, legközelebb hallgat, sohasem bírta nem azt üvölteni a férjének,

meg is vakultál fél szemedre, te szerencsétlen!

és még valami affélét tudott ezután, röviden, mondani, „úgy nőttünk fel, mint a gaz”, de ekkor már Árpi is üvöltött.   

Pedig Vica szerette volna egyszer az életben elmondani, mennyire félti a férjét a sok cipekedéstől, hogy még nincs harminc, de már púpos, alig bír reggel felkelni az ágyból, és milyen büszke lenne rá, ha Árpi sofőr lehetne, és nem kellene bútoroznia, de még a rendes jogosítványra sincs esélye, nemhogy a teherre, és az a bárányhimlő, ami ráment gyerekkorában a jobb szemére, nem csak a látását vette el – majdnem teljesen –, hanem a normális élet lehetőségét is. 

Hazafelé megint elolvasta a Teleki téri Lidl falán a hirdetést. Gyerekkorában nézett vitrint ilyen vágyakozva utoljára. A bolt jó fizetést ígért, ha sikerülne bejutnia, minden rendbe jönne. 

Magyar forint ez, csak a magyarokat szereti”, mondja Árpi mindig, amikor a nagyobbik lányukkal, a hatéves Évikével elindulnak, iskolába. „A Jóisten megsegít”, feleli Vica erre, „meglátod”. De a Jóisten lassan tíz éve nem lát meg semmit, és Évike a múlt héten, amikor a tanító néni arról kérdezte őket – hiszen két nap és vége a tanévnek –, hogy ki hová megy majd nyaralni, azt mondta otthon, csak a babájához beszélve, halkan, hogy

én még sohasem láttam igazi tavat. 

Vica már majdnem elindul haza, amikor eszébe jut ez a mondat, áll a Szerdahelyi utcán, a hordozókendőben alvó kislánya felnéz rá, egy pillanatra kinyitja koromfekete gombszemét, azután visszaalszik. Vica könnyezve rámosolyog a kislányra, nyel egy nagyot. Nem nőhetnek így fel, gondolja, és odalép az áruház fotocellás ajtaja elé.

Daru én vagyok. Ez a kedvenc mondatom. Úgy kezelem, és ez ostobaság, mintha valami vallomás lenne. Miközben mondom, vetkőzöm, itt állok, én, G.K., negyvenhárom éves pesti lakos, csontig pőrén, nincs már magamból mit megmutatnom. Amit nem mutattam még, én sem látom, magam elől is el van takarva. Élek, mint egy vitrinbe tett álláshirdetés, amely mellett ebben a pillanatban autózom el. 

A kiadómba tartok, mert tizenévekkel ezelőtt elköltözött a könyveim kiadója az illetlenül elegáns Szervita térről, ide, a mélyére, a Dankó utcába, ahol már nem lehet játszani az empatikus művészt. A Teleki tér sarkán, a Szerdahelyi és Karácsony Sándor kereszteződése zsúfolt belvárosi infernó, évek óta lámpa kellene, csak a káosz tartja fenn a rendet, meg hogy mindenki tudja az illemet: a nagyobb autóban ülő nagyobb embernek van elsőbbsége. 

Megállok, egy hordozókendős anyuka akar átkelni a gyógyszertár felől a régi piac felé. Az anyuka viszont – akinek egy fekete hajú, kreol bőrű, nagyszemű kislány bámul ki a hordozókendőjéből – nem mozdul, elbambul. Egy kicsit várok, aztán dühösen elindulok, a nő ezt sem veszi észre, csak

bámul meredten a gettó véges semmijébe. 

Kárpátiné Irénke tíz éve veszett össze a fiával, vagy, ahogy ő mondja most is, a Révész utcai rendelő várótermében, drámai hangon, akkor „veszítette el a fiát”, és éppen tíz éve járt le a jogosítványa is. Mostanra gyűjtötte össze az erejét, hogy újra rászánja magát, vezessen, muszáj, nagyon öregszik, fájnak a lábai, mondja, és a lábára mutat. A mellette ülő gebe fiatalember takarékosan követi a mozdulat ívét, és tartózkodón hümmög. A két dolognak, folytatja feldúltan Kárpátiné, elvileg semmi köze egymáshoz, de ha akkor, tíz éve nem állítja meg egy rendőr, és nem veszi a lejárt jogosítványát, akkor ő időben odaér, és akkor talán ki tudta volna menteni a fiát abból a borzalmas és felesleges lánykérésből. Talán megoldható lett volna az egész egy kaparással, és akkor rendes lányt választott volna a fia, nem egy nyolcadik kerületi cigánykurvát. 

A fiatalember a cigánykurva említésére fintorog, visszadugja a fülébe a vezeték nélküli hallgatót, de Kárpátiné ezt nem veszi észre, és mondja tovább, hogy azért izgul, mert tíz év nagy idő, és ő elfelejtett vezetni, meg is keresett egy autósiskolát is, ahol az ilyen, „forgalomból kivont” embereket hozzák újra rutinba, tizenhárom ezer forint háromnegyed óra, megdöbbentő, de hát muszáj lesz kicsit formába jönni. 

Az asszonyt szólítják, mondat közben áll fel, ahogy elmegy, a fiú átmozgatja a tagjait, mintha valami edzés ért volna véget. Irénke bevágtat a rendelőbe, de amilyen vehemensen jön, olyan zavartan huppan le a székbe. 

– Maga ki? – kérdezi az orvost. A sztetoszkópos férfi feláll, a kezét nyújtja. Kárpátiné másodpercekig nem érti, mit akar, az orvos már majdnem visszaül, mire az asszony reagál.

– Hei..m Imre – hadar valamit az orvos, és nem várja meg, hogy Kárpátiné is mondja a nevét. De neki nem is volt szándékában bemutatkozni, döbbenten néz.

– Hol van Sára doktornő? – kérdezi, és úgy néz körbe, mintha ezek itt eldugták volna.

– Meghalt – közli az orvos, és a papírokat nézi. – Miért nem újította meg a jogosítványát tíz évig?

– Hogy érti azt, hogy meghalt? 

Az orvos felnéz, letolja az orráról az olvasó szemüveget.

– Közel a hetvenhez ekkora kihagyás már kockázatokkal jár!

– Mikor halt meg?

Az orvos elfordul, meglöki az egeret, a monitorról elpárolog a képernyővédő, a nővér feláll.

Sára doktornő nyolc éve nincs köztünk, Irénke néni.

Kárpátiné kétségbeesve körbenéz, teljesen kiszárad a szája, cuppog.

– Itt van magánál a szemüvege? – mordul rá a férfi.

Az asszony bólint, felteszi, az orvos a táblához megy, és egy pálcával a legnagyobb számra mutat.

– Negyvennégyes – sziszegi Kárpátiné. 

A vérnyomását rendbe találják, a pulzusa is jó, a reflexviszgálat tűrhető, a hallásvizsgálat még éppen megfelelő. Szemüvegben vezethet.

– Egy évre adom meg az alkalmasságot – közli az orvos –, és mindenképpen menjen el, vegyen néhány órát. 

Kárpátiné nem akar hinni a fülének.

– Egy évre? Mit képzel, minden eredményem rendes! Legalább három évre illenék.

Az orvos lehúzza orra hegyéig a szemüvegét.

– Örüljön, hogy megkapja – mordul rá –, és azt javaslom, addig vessünk véget a beszélgetésnek, amíg meg nem gondolom magam.

Kárpátiné nem tud megnyugodni, tajtékozva ér haza a Tisza utcába, és még a lépcsőházban is azt ismételgeti, amit – hite szerint – ott a rendelőben kellett volna üvöltenie, sikítania, zokognia, hogy „fenyeget, maga senkiházi?” Először 0.5-öst akar bevenni, de aztán meggondolja magát, bekap egy grammos Frontint. Türelmetlenül várja a megváltó kábaságot, ül a gyötrelmesen átforrósodott konyhában, a tűzfalat égeti a júniusi nap, „senkiházi”, ismételgeti, és mielőtt még hat a gyógyszer, kikeresi az autósoktató számát a telefonból. 

El ne felejtse lemondani az órát.

Nehezen talál a kiadó udvarán parkolót, tíz percig farolgat a zilált könyves raklapok között, egyre ingerültebb, amitől meg csalódott, utóbbit az előbbi miatt, egy ilyen apróság nem szabadna, hogy kibillentse, de hát igazából minden kibillenti, legalábbis szó szerint, eltűnt az egyensúlyérzéke, képtelen felvenni a cipőjét, mondjuk, az azért sem megy, mert semennyi izma sem […]

A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!

Forrás:
https://index.hu/kultur/tarca/2020/03/28/egy_raklapnyi_leborult_dragoman/

*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!

Hirdetés

Lehet, hogy érdekel...

Szívrohamot kapott Brian May, a Queen gitárosa

Szívrohamot kapott Brian May, a Queen gitárosa

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik, És vannak, akik az Indexet olvassák. Támogass te is! Szívrohamon …