Hirben.hu Hírben jók vagyunk! Már az is csoda, hogy egy ilyen előadás, mint a Holdbeli csónakos befér a Szkéné színpadára. Nem, nem a történetére gondolok, arra ott van egy egész univerzum, plusz mindaz, amit a fantáziánk megteremteni képes.
Ehhez képest a Szkéné játéktere csupán térkapu a mesék birodalmába, ám a színpadon a vándorszekér, kalitka/máglya valóban jelentős méretű, és még a ködfátylon túli, holdbéli birodalomnak is helyet kell kapnia (látvány: Jurik Fanni, Kókai Laura), nem beszélve az előadásban szereplő számos birodalomról – valamint Majomországról (Majompóznán majomkirály / majomnyelven szónokol / egyiké majommennyország / másiké majompokol), de az meg mintha itt volna körülöttünk.
Vicces mese, vicces valóság – vagy fordítva
Persze senki ne keressen élettani párhuzamot vagy társadalmi csordaanalógáit abban, amit az előző bekezdés utolsó megállapítása jelez, ez amolyan írói, költői lábjegyzet. Mégis értelmezhetném akár így is, mert beleillenék abba az elképzelésbe, amilyenné Nyomárkay Zsigmond rendező és Balázs-Piri Noémi dramaturg ezt az előadást formálta.
- Minden kicsit olyan, mintha mindenkit „kicsit hülyére” vennének,
- mégsem gúnyolnak semmit és senkit,
- nem tiszteletlenek az eredeti szöveggel szemben sem, csak kellően bátrak,
- és semmit nem vesznek komolyan abból, amit Weöres Sándor eredetileg sem akart komolyan venni.
Ennek a kalandos játéknak – a Holdbeli csónakos története azért mégis csak egy nagy, gyerekeknek fantáziát tágító, felnőtteknek öniróniát erősítő mese – minden eleme a helyén van. Ott, ahol lennie kell – és mégse. A valóságon inneni és azon túli világban. Pávaszem, Jégapó lánya a boldogságot keresi, és hiába jönnek a kérők, és hiába dobog érte Medvefia szíve, ő az égi csónakosról, a Holdbeliről álmodozik. Ezért megszökik, és kalandokkal teli útján elindul – a magyar népmesék hősei, Vitéz László, Bolond Istók és Paprika Jancsi segítik –, hogy rátaláljon a szerelemre. Még a máglyán is elégne azért, hogy a Holdba, vágyott világában jusson.
Mindezt olykor kicsit sietősen, máskor meg csak villanásokban látjuk, de az előadás erénye, hogy nem is akar mindent úgy megmutatni, ahogyan a Weöres-darabbal már sokan kísérleteztek. Itt most minden kicsit más – és mégse –, vannak dalbetétek is, az előadás mégis inkább olyan, mint
az eredeti Holdbeli csónakos kaleidoszkópja.
Fordíthatom erre, fordíthatom arra, a kristályok a nézőkében ugyanazok, mégis más és más alakzatot vesznek föl.
Kicsit nagyon mix, mégis szórakoztató
Mert ebben az előadásban alaposan mixbe raktak mindent: szövegkönyvet, valóságot, múltat, szereplőket, szerzőt, színészt, dalokat és verseket, humort és drámai elemet. Vitéz László most még inkább elmeséli nekünk ezt a történetet, és közben minden itt van a szemünk előtt, még akkor is, ha mégse: keleti őshaza, Szkítia, Kína, Keltaország, Spárta, Knossos, Majomország, felhők birodalma, holdbéli világ.
Az előadás kezdetén vásári forgatag közepébe csöppenünk. A közönség még csak érkezik, amikor Molnár András (szerepében Vitéz László) már kvaterkázik a nézőkkel, ki hova üljön, miért oda, vajon ki kivel érkezett, és mit gondol, mit kap majd az előadástól. Közben lufit fúj, valakinek ajándékba adja, majd szépen, lassan beleolvad a szerepébe. Mindezt olyan […]
A teljes cikk megtekintéséhez és tovább olvasásához KATTINTSON IDE!
*Tisztelt Olvasó! Amennyiben a cikk tartalma módosult vagy sértő elemeket tartalmaz, kérjük jelezze számunkra info@net-front.hu e-mail címen!